Vannak az életben olyan dolgok, amikről nem tudjuk eldönteni, hogy éppen oltári balszerencsének köszönhetőek vagy csak az élet próbál megedzeni minket a „szükséges rossz” megtapasztalásával. Nos, pontosan ilyen élményekkel szolgált a május 4-i díjátadó kötőjel híradós vizsga.

8:00                Ébredés valahol Európában az albérlet egyik kanapéján, az odakerülés módja ismeretlen. Tizenegy órakor díjátadó, előtte vizsgavetélkedő, illene időben beérkezni, hátha csurran-cseppen valami (KOS-Tőzsde pontok, jobb jegy, pár ütős poén). A villamos szokás szerint vánszorog a Margít-híd és a Nyugati között. Vészesen közelít a tíz órai kezdés, persze reggeli és kávé még sehol! Nehéz nap lesz a mai, érzem.

10:00              Csak sikerült beérni 10 perccel indulás Zéró Óra előtt, egyelőre meglepően kevesen vannak a Sors-teremben. Rutinos KOS-osként a szempillám se rezdül, tudom, megleszünk időre. Vetélkedő: volt már nehezebb is, Komlósi tanár úr Vágó Istvánt megszégyenítő módon kezeli Dér Szabika próbálkozásait. Sebaj, lesz ez még jobb is. Végül senki sem kap extra jutalmat, de az alapozás jól sikerült.

11:00              Zsigmond Márta médiadíjátadó (sic!). Vajon hova kell rakni a kötőjelet? A Word szinte mindent aláhúz, de megette a fene, ez egy blog! Úgy írok, ahogy akarok! Az iskolában tanult egyik trükkel végül megoldom. Miki és Brigi már napok óta serényen készülnek, nagyon kíváncsi vagyok a produkciójukra. Samu úr talpig öltönyben (unszolásomra végre normális övet is húzott), míg kedvenc szőke hírolvasóm egy lélegzetelállítóan szép ruhában pózol. Már megérte. Kicsit izgulnak. A díjátadó megfelelően komoly és laza is egyben, nem lehet unatkozni. De miért kék a kivetített kép???!!! Meg kell, hogy valljam, ez sokat ront az összképen. A hivatalos program végeztével jöttek a bonyodalmak.

13:00              Interjúztatás, odalépés, természetesen fordított sorrendben. Azaz odalépnék, ha lenne szabad kamera és mikrofon. A KOS 46. nagyon elhúzza a dolgot, már lassan egy óra lesz, de az anyagom még sehol! Rögtönzés: saját telefonnal miniinterjú. A végére felszabadul egy aparát, szerencsére még nem ment az összes alanyom haza. Egy hullámhosszon vagyok Orosz Sárával, kedélyesen beszélgetünk, igaz előtte bemelegítettem egy kicsit (nem úgy!). Remélem, a délutáni tévés vizsgánál gördülékenyebben mennek majd a dolgok. Naiv én.

13:00-16:00                Szünet (=kaja)

16:00              Azért nem 15:00-át írok (amúgy ez lenne a kezdési időpont), mert szokás szerint csúszás van! Mit ne mondjak, idegesítő. A diákok is egyre feszültebbek, zajosabbak lesznek. Mindenki próbál valahogy kikapcsolódni, levezetni, de nem sikerül, mivel sehol sincs egy talpalatnyi szabad hely. Különféle információk szivárognak ki: a tricasterrel van gond, vagy valaki most töltögeti csak fel az anyagát (persze tegnap az esti főpróbára b*sztak eljönni!!!), egyesek szerint Józsa Gabinak Chuck Norrisnak is köze lehet a dologhoz…

17:00              Ez már a vég…Közben elkezdődött a felvétel, de az adás kellős közepén a tricaster teljesen felmondta a szolgálatot, ráadásul elfogyott a 100-as zsepim is kezdhetjük elölről…ha ugyan a kedves masina is így akarja majd. Szünet=kaja.

18:00-21:00    Visszatérvén az egyik közeli étkezdéből (ahol jó médiásokhoz méltóan már veszekedés, sértődés és rokonaik már jelen voltak) kitárgyaltuk, hogy ki a hibás és mit kellene csinálni vele (Szibéria és a PAX TV fej-fej mellett haladtak), folytathattuk a munkát, némileg talán már nyugodtabban. Mi jöhet még ugye? Tettük fel magunknak a nem is olyan költői kérdést. Szerencsére már semmi. Az adások minimális hiba mellett lementek, a magazinműsorok is szépen pörögtek, nem hiába mondják a 45-ös évfolyamra, hogy baromi erős a mezőny. A problémák és a bonyodalmak ellenére mindenki jól szórakozott, s megkönnyebbülten tér haza az elvégzett munka után. Már csak az a kérdés, hogy minden nap így telik-e a valódi médiában és ehhez szokunk most hozzá (meg a kávé-energiaital kombóhoz), vagy csak hihetetlen balszerencse övez minket minden egyes adás felvételekor? A jövő talán majd választ ad rá…

Bernáth Péter KOS 45.

Azt mondják, akkor halsz meg, hogyha már nincs több, amit az adott életprogramodból kihozhatnál. Amikor már annyira sok a vadhajtás meg az agyonalapozott, méteres kerítés, hogy egész egyszerűen nem látsz ki saját magadból. Csalódsz, elvágsz szálakat, újra kihajtanak, megint lenyesed, beforr, hegesedik, nyomot hagy, elburjánzik. Körbe-körbe rohangálsz, küzdesz dolgokért, de inkább dolgok ellen. Akarod, annyira akarod az ideologizált képet, hogy belebolondulsz. Aztán feladod és meghalsz. És ami a legszebb, hogy ebből az egész hacacáréból meg szökőkutas, agyonnyirbált díszkertből senki nem lát semmit, pont a biztonsági kerítések miatt. Azt se, hogy már nem vagy. Vagy ami talán még rosszabb, még ijesztőbb, még bizonytalanabb: hogy már más vagy.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

mustermű

amikor a filmből egy részt kivágnak,

egy ideig még ott marad tarcsiba,

hátha kéne „vágókép” vagy „más szögből”

mert plánra plánt vágni nagy hiba.

aztán ha túl sok lenne jobb fent

az a sok felesleges vacak

gyorsan törlünk a lomtárból ezt-azt

ami épp a DEL ügyébe akad.

és ha már nincs a winchesteren,

eltűnt a sok meghajtó között,

többé nem menekülhetünk semmibe

ami a múltunkban működött.

nem lesz művészkedő meg verselő

bizonyítani vágyó kiskamasz,

sem füstbe révedt vörösborra és

kispál számra érkező tavasz

nem lesz többé diploma,

se egy, se kettő, se szakképzés

és végérvényesen törlődik

az a kibaszott „cum laude” végzés.

nem lesz meleg, biztos fészek

sem a háj, sem az anorexia

vagy rímekbe szedni a bajt, a bút,

-  de nehéz szó az anorexia.

és nem lesznek azok a barátok

akik ott voltak ugyan, de mégsem

akiknél a sok „velem” meg „tőlem”  mellől

idővel kikopott az „értem”.

törlődik a rózsaszín filteres

mindig szerelmes pátosz is,

és a torzított képkockákon már

nincs effekt, mi módosít.

az ideológizált félelmekkel

halványulnak a célok, álmok

és a komfortzóna határáról

szétrohadnak az elvárások.

és ha lecsipkedtük a felesleget

amit túlforgattunk biztonságból

nem ordíthatunk többé figyelemért

abból a bizonyos gyerekszobából

csak a lényeg marad, ami számít

és ami kompatibilisen lejátszható

így nem terheljük túl az agy processzort

és felszabadul  az (L) háttértároló.

Ősszel folytatódik az X-Faktor 4. szériája, és az embereknek lassan kezd elege lenni a tehetségkutatókból, de mégis van rá igény és nézettség. Kezdjük azzal, hogy milyen tehetségkutatók is voltak eddig. Megasztár egy, kettő, három, négy, öt, hat. Csillag születikből volt négy, és született is négy csillagunk. Volt itt Megatánc és a Voice is. Van ennyi tehetséges ember itthon nálunk?

Véleményem szerint nincsen, egy kis ország vagyunk, már sajnos tíz millióan se lakunk itt. Mégis minden évben el kell indítani egy újabb tehetségkutatót, kellenek az újabb Zámbó Krisztiánok. Félreértés ne essék, mikor bejöttek a tehetségkutató műsorok, egy pár évig néztem is, és érdekeltek is. Kiváló zenészeket, énekeseket, táncosokat adott az országunknak. Rúzsa Magdolna, Gáspár Laci, Caramel, Radics Gigi, Takács Nikolas, és még sorolhatnám tovább a neveket. Ők mind kiváló énekesek, és sokat köszönhetnek a tehetségkutató műsoroknak. A semmiből emelte fel őket, ezt nyugodtan lehet mondani.

De mondok még neveket, vajon tudják, hogy kik ők, hova tűntek? Muhajid Zoltán, Kósa Ivett, Kovács Tímea, Lakatos Krisztián, és még egy millió név. Velük mi lett? Ők hol vannak, vajon miért nem lehet hallani róluk? Eltűntek, vagy nem voltak elég tehetségesek, vagy nem volt senki, aki felfutassa őket. Ott van Bencsik Tamara, nincs sok hangja, sőt szerintem semmi sem, és ahhoz, hogy újra foglalkozzon vele a média, mit csinált? Levetkőzött teljesen az egyik magazinnak. Szomorú, hogy csak így tudja magára felhívni a figyelmet. Vagy éppen Szecsődi Károly, aki nemet váltott, mert ebben a világban mindenre van lehetőség. De ki fog emlékezni a hangjára? Senki sem, de hogy ő Karolina lett, azt az egész ország tudja.

Visszatérve ahhoz a gondolatmenethez, amivel kezdtem: miért van minden évben ennyi tehetségkutató? Mert a népnek két dolog kell: cirkusz és kenyér. Már most tele vannak az újságok a zsűrikkel, kik ülnek le, majd mikor kezdődik az egész, akkor ezzel lesz tele az internet, és egy olyan ember, akit hidegen hagy a tehetségkutató, foghatja a fejét. De erre van igény! Mert több millió ember, akinek nincs jobb dolga szombat este,  ahelyett, hogy valami értelmes dologgal töltené el az idejét, leül a tv képernyője elé, és nézi, mit össze nem szerencsétlenkednek a színpadon. A zsűri pedig agyondicséri őket.  Egy-kettő embert megint kiemelnek, majd eltűnnek, ugyanez fog jönni jövőre, és utána is. Sokan a kiugrási lehetőséget látják ebben, azért jelentkeznek, de akinek van egy kis esze, nem teszi be a lábát (és semmilyen más testrészét) az ilyen műsorokba! Legkevésbé sem az énekhangról szól, kevés olyan cikk jelenik meg a bulvárban, ami azt emeli ki, hogy kinek milyen jó hangja van. Sokkal inkább a rosszabb dolgokat, amiből igazán nagy hírt lehet csinálni.

Végszóként pedig, kellenek a tehetségek, és szükség van rájuk, de nem a tehetségkutatókból, mert a tv-nek nem az az érdeke, hogy sok tehetség kikerüljön, hanem a pénz és a nézettség.

Magyari Gábor

Egy kis Belgából átálmodott PRE-KOS:

Reggel hét, ébredek
a telóm kelteget úgyhogy jobb, ha máris kelek!
benézünk a KOS-ba

Mi van ott?
Jocó meg a haverok forgatják a stand up-ot

Hatalmas ökörködés kezdődik
Van aki játszik, van aki nézi
Egy kiscsoportos a kamerával távozik
Hozd vissza rögtön, mert nekifutásból rúglak tökön!
Ahogy anyu mondaná apunak otthon
Hajcibálás és egy-két pofon
Apukám karatézik magas fokon
 a stúdiós hangja mint a szirénazaj
Lendül felénk egy hatalmas kar
Megüt, a fejünk leesik mint egy kókusz
Lesz min csemegézzen holnap a Fókusz
Megússzuk egy sima büntivel
Két hétig nem játszunk a Dörmivel
A Kos egy olyan hely, hogy itt az ember százhússzal tép el!
Ne kérdezd mit szállít és ne szólj be, mert még leszakad a hinta alattad!
Hogy mást ne mondjak
De nem csak így, hogy dzs
Hanem így, hogy ááááá dzs

Elmondom a múltkor ilyen volt
Hogy elvitték a stúdióból a kamerákat
Ne kérdezd ki vitte el, hova
Még kigyullad nálad a gyerekszoba
Ez veszélyes hely
Megesik, hogy nem marad a műsorban hely.

Eltűnik egy DVD, senkise látta
Megtalálhatod az uzsonnádba
Nem tudok leállni!
Nem tudok leállni!!
Muszáj az KOS-ba bejárni!!!

Én vagyok Miháel Sumacher!
Én meg Damon Hill
De a Sumacher az gyorsabb,
A Hill meg egy debil, hé, skacok, itt van egy új gyerek, mi a neve?
Azt nem tudom, de hallottam hogy labda a jele
Hozzátok azonnal ide!
Hé a parancsnok látni akar öreg!
Mér?
Kuss legyen itt én kérdezek, na, álljál le szájjal és indulj be lábbal
Különben megdobállak játék katonákkal, mert én gonoszabb vagyok
Mint Dart Véder és keményebben lépek fel, mint Doszpot Péter
És ne mondjad, hogy nem ér a neved, mert káposzta lesz a fejed,
Elmondok valamit, volt itt egy gyerek és akkora volt a pofája,
Mint neked, nem akarta odaadni az uzsonnáját és azóta se találja
a Canon kameráját, így járhatsz te is, hiába pityeregsz,
Mert én kegyetlenebb vagyok,
Mint egy tirannoszaurusz rex,

Beszédülök a' koliba megkapom a kaját, kiflit, tejet
De semmi rendes piát
Kiverem a hisztit, mert nekem ilyen nem kell
Hogy' legyek a tejtől rendes nagy riporter?

Tiba Gábor

A mai nap ismét megerősített abban, hogy nincsenek véletlenek. Mindig is azok közé az emberek közé tartoztam, akik hisznek a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik. Ettől fogva, ha voltak is mélypontjai az életemnek,  úgy fogtam fel, mint a „szükséges rosszat”, amit muszáj megtapasztalnom a céljaimhoz vezető út során. Kerekes Péternek volt egy nagyon jó gondolata erről a mai előadásán, miszerint az élet oda sodor minket, ahova mennünk kell, csak figyelnünk kell a jelekre. Ültem az óráján csendben, és csak az járt a fe

jemben, hogy mennyire igaza van. Az én tapasztalataim is azt mutatják, hogy ha elég nyitott vagy és befogadó a környezetedből érkező ingerekre, akkor egészen váratlan és szívet melengető dolgok történhetnek veled.

A délutáni feladatunk az volt, hogy a Van Gogh kiállításról faggassuk az utca embereit. Így nyakunkba vettük a várost, hogy villáminterjúkat készítsünk. Út közben végig azon pörgött az agyam, hogy mit kérdezhetnék, ami nem sablonos, nem rázhatnak le egy igennel vagy nemmel, és ráadásul Van Goghról is szól. Félreértés ne essék, a festőről rengeteg kérdést feltehettem volna, de már rég nem ringatom magam abba a hitbe, hogy egy átlag ember tudna rá válaszolni. Maximum azt, hogy „kettőt és könnyebbet”.

Az első állomásunknál rögtön pásztázni kezdtem a szoborparkot, és egyszer csak összeakadt a tekintetünk egy kedves öreg úrral, aki egy közeli padon üldögélt. Azonnal tudtam, hogy ő lesz az én interjúalanyom. A kamera forgott, belevágtam. Döbbenet. Már az első rövidke kérdésem után egy gyors kiselőadásba csöppentünk Van Gogh csodás életútjáról, munkásságáról és elmezavaráról. Az ekkor még ismeretlen idős úr hihetetlen lelkesedéssel mesélt nekem a festőről.

Az operatőr visszament a csoporthoz, de én maradtam még egy kicsit. Kíváncsi voltam.
Kiderült, hogy a bácsit Szigeti Lajosnak hívják, egy magyar-angol szakos tanár. Elmesélte, hogy az Élet és Irodalom hetilap kilenc versét jelentette meg, hat verses kötete van, és elnyerte az Aquincumi költőverseny egyik díját is. 

A beszélgetésünk végén benyúlt a fekete aktatáskájába, és elővett egy papírlapot, amin az egyik saját verse szerepelt. A lapot indulás előtt a kezembe nyomta, és azt mondta: őrizzem meg útravalónak. A vers azóta itt lóg az íróasztalom előtt, hogy mindig emlékeztessen arra a csupaszív emberre, akitől kaptam.

                                                                                                                      Mihályi Vanda

Érdekes dolog megtalálni valamit, amiről azt hitted, végleg elveszett. Nem lehet véletlen. Egy időre el kellett veszítsd, és most, pont ebben a pillanatban kellett megtaláld. Mint a csók, ami sosem késik, mindig pont akkor csattan el, amikor kell. Ezt egy óriásplakáton olvastam a Mészáros utcában. Arra nem emlékszem, hogy mit reklámozott, de egy időben minden nap arra jártam, és hát az Alagút-Lánchíd-Clark Ádám tér Bermuda háromszögében el lehet veszni akár félórákra is, köszönhetően a budapesti közlekedésnek. De talán egy időre el is kell, hogy vessz, és majd „jókor, jó időben, a megfelelő időpontban” meg fognak találni. Vagy Te saját magad. Így van ez nem csak a csókokkal.

Ezt a novellát öt éve írtam, a Színművészeti Egyetem műsorkészítő-műsorvezető szakos felvételijének harmadik fordulóján. Nem vettek fel.

Kocsis-Meriadt Brigi

 -----

Lombos fűzfák alatt

Délután 3 óra. Csendben teszi le a Pénzügyi alapok című, 978 oldalas jegyzetet (mindig megszámolja, hogy tudja, mennyi van még hátra). Közben kicsúszik mögüle az Orwell könyv. Az üres éjszakai buszon találta, valaki ott felejthette. Gondolta, elolvassa: úgyis csak 215 oldal.

Holnap vizsga. Tanulnia kellene. Egyedül van otthon, kint ül a kertben, a nagy szomorúfűz alatt. Apukája ültette, hogy legyen egy árnyas zug, ahová behúzódhat az ember, ha „fáj neki a világ”. Ha látná, biztosan rá szólna, hogy: „Ne sunyiban lányregényt olvass, ha már egyszer felvettek az egyetemre.” Őt nem vették felé. Kertész lett. Mert szerette a fákat. Nem beszéltek vissza. Talán most is nézi őt. Lassan visszakerül az Orwell a pénzügyekbe.

Sosem értette azokat, akik magukban beszélnek. Az autóban, a buszon, a boltban, az utcán, az orvosi rendelőben. A headsetek divatba jötte óta pedig teljesen megzavarodott. Minek beszélget magával az ember? Hisz mindig együtt van ő és ő (ez már magában is skizofrénia). Mit újságolhatna magának, amit nem tud? Ami pedig egyértelmű, azon felesleges gondolkodni. Azt már kigondolták.

A naplóírás az persze más. Azt az idősebb önmagunknak írjuk, hogy ne feledjük el a régi fogadalmainkat, vágyainkat. Hogy legyen egy kapaszkodó a változással szemben. Mint a „Találkozás egy fiatalemberrel”-ben. Azt elemezte az érettségin. A szamárfüles tételt választotta. Cinkelt kártya. Nem jött be. Mintha valaki tudta volna, hogy csak azt az egyet nem tanulta meg.

A vizsgán megbukott. Otthon ül. A TV előtt dohányzik. Ezt a filmekben a nagyon nihil, nagyon menő, öntudatos, feminista, mélyhangú vampok nyomják. Ő meg mindig szoprán volt. Már ha volt kóruson, mert utálta a próbákat. Olyan közel ültek egymáshoz abban a kicsi, alagsori teremben. A másfél óra végére elfogyott a levegő, úgy érezte, fojtogatják a mellette ülők. Azzal, hogy figyelik. Hogy ásít. Hogy megvakarja a vállát, mint mindig idegességében. És hogy megint kilóg a bugyija.Megvakarja a vállát és megigazítja a bugyiját. Nézi a TV-t. Egyedül. A TV-vel.

Egyre többször fél. Régen nyugodtan ment végig a Moszkva téren, ha találka volt éjfélkor az óránál. Bár akkor mindig ivott előtte valamit. Meg utána. Mindenki ezt csinálta a gimiben. Aki nem, az lúzer volt. Vagy stréber.

Ma már fél. Igaz, nem is iszik már. Húsz fölött még alkoholistának néznék az embert.

Amikor kicsi volt, apukája elmondta neki, hogy a boltokban azért állnak fekete ruhás férfiak mindenhol, mert szemmel tartják a rendet. Ha valakit lopáson kapnak, beviszik egy hátsó szobába, aminek ablaka van, hogy addig is ügyelhessenek a rendre. És ott bent elkérik az igazolványokat, megmotoznak, és ha nem lehet „valahogy” elintézni, a rendőrséget is értesítik. Levetkőztetik az ember lelkét. Csupaszra. És mindebből kívülről csak az ablak látszik. Az is tükörnek. Figyelnek téged, amíg szembenézel önmagaddal.

Amióta meghalt apukája, sokszor érzi, hogy nincs egyedül. Sehol. Még a fürdőszobában sem, pedig oda apu négy éves kora óta nem nyitott be, amikor mosakodott. Egyre többször fordul elő, hogy feszültnek érzi magát. Társaságban sem mer feloldódni. Mintha valaki mindig szemmel tartaná. A rendet. Az életében. Szeretne megfelelni a közízlésnek. Néha nevet, pedig semmit sem talál viccesnek. Fekete magassarkút hord, mint minden jóravaló nagyon nihil, nagyon menő, öntudatos, feminista vamp. Akinek mély a hangja. És vett egy headsetet.

Kedves Naplóm!

Ma elolvastam az Orwellt, amit a buszon találtam. Félek. Úgy érzem nem puszta fikció. Hogy rólam szól. Hogy nincs egy percem egyedül. Mindig szemek merednek rám. Az autóban, a buszon, a boltban, az utcán, az orvosi rendelőben. És én visszanézek. Olykor muszáj felhívnom valakit, csak hogy beszéljek. Hogy lássák, nem vagyok egyedül. Nem vagyok védtelen. Sőt, engem folyton hívnak, nekem még a boltban is fontos beszélgetéseket kell folytatnom. Éjjel nem használom a headsetet. A telefont olyankor jól láthatóan a fülemhez szorítom, hogy mindenki tudja, bármikor hívhatok segítséget. És hogy ne halljam, ahogy élnek körülöttem.

Amúgy tegnap itt volt az új kertész. Megnyírta a fűzfát. Most besüt a nap. Meg lehet fulladni alatta.

Szerelem és a szex. Nincs olyan ember a világon, akit ezek ne érdekelnének, és kevés olyan ember van, aki életében legalább egyszer ne lett volna szerelmes. Mióta világ a világ, ez a két dolog mozgatja legjobban meg az embert. Megszámlálhatatlan témájú film, zene, könyv, tényleg az egész életünket ez veszi körül. Melyik a fontosabb, a szerelem vagy a szex?

Én úgy gondolom, hogy ez a kettő összetartozik, és akkor van igazi szex, ha szerelmes az ember, mert az a valódi! A mai világ próbálja teljesen megfordítani, mindenben a pénzt látja, és a szex kerül előtérbe. Naponta rengeteg gondolatunk van a szexről, ha meglátunk egy jó pasit, egy jó csajt, vagy csak interneten olvasunk utána. A média szándékosan manipulálja az embereket, arra készteti, hogy a szex legyen a legfontosabb. Erre épül például a felnőtt filmipar, vagy a különböző magazinok. Ezt ölik belénk, ezért van egyre több válás. Mert ha a híres sportoló megcsalta a feleségét, akkor én miért ne tehetném meg?

Az érzelem nélküli együttlét, vagyis ez a szó nem is pontos megfogalmazás, mert az együttlét két szerelmes ember között van, ez csak simán szex. Semmi érzelem, kötődés nincsen benne. Felszedünk egy csajt a buliban, hazavisszük, lerendezzük a dolgot, és kész. Nincs utána semmi összebújás, hanem megy mindenki a dolgára, és másnap emlékezni se fog rá. Vannak emberek, akik így élik a napjaikat, és az számít csak, hogy hány csajt fektettet meg, vagy éppen mennyi pasival feküdt le. Fel lehet tenni a kérdést: miért létesítenek úgy szexuális kapcsolatot az emberek, ha nem ismerik a másik felet, és semmi érzelmi kötődés nincsen? A válasz: azért, mert mindenki szeretetre vágyik. Szépen megfogalmazva lehetne rá azt mondani, hogy szeretkezés, de az nem illik ide.

Csalódások. Sok ember azért nem akar kapcsolatot, azért nem akar újra szerelmes lenni, mert fél a csalódástól, könnyebb csak a testi együttlétet keresni. Mert a szex olyan, mint a pizza, ha rossz, akkor is jó. Szeretetet keresünk, a média, a pornóipar, újságok azt adják el nekünk, hogy milyen jó ágyba bújni bárkivel. Nekik ez csak üzlet, ez az érdekük, kihasználják az emberek lelki sérülését. Ha minden ember boldog lenne, egészséges párkapcsolatban élne, senki sem keresné fel a pénzes lányokat, akik a testüket árulják, nem venné meg a felnőtt kategóriás újságot, dvd-ét, hiszen ők ebből élnek! Sérültek vagyunk, minden ember szenvedett már valamilyen formába sérülést, visszautasítást, kudarcot. Bele van kódolva az agyba akaratlanul, hogy ha egyszer valami nagyon rossz volt, akkor nem akarjuk újra átélni.

Hogyan lehetünk újra boldogok, és miképpen szokjunk le az egyéjszakás kalandokról? Mit tegyünk? Nos, véleményem szerint foglalkozzunk többet magunkkal! Keressünk olyan munkát, olyan kikapcsolódást, ami boldoggá tesz, akár egy intenzív futás, séta, teljesen ki tudja kapcsolni az agyunkat. Soha se adjuk fel! Nézzük meg a kisgyerekeket. Nem tudnak felállni, először belekapaszkodnak a székbe, elesnek. Azonban újra és újra felállnak, addig, amíg nem tudnak járni. Nekünk is ezt kell tenni, itt, ebben az országban is több százezer lelkileg sérült ember van, aki az egyéjszakás kalandban keresi a szeretetet. Muszáj bízni, és nem szabad a régi kudarcokra emlékezni. Programozzuk át az agyunkat, olvassunk sok könyvet, és bármi fájdalom, csalódás van bennünk, azt írjuk ki magunkból! Ezek lehet, hogy közhelyek, de muszáj megcsinálni! Csak akkor igazi a szex, és akkor jó, ha abból szeretkezés alakul ki, igazi együttlét, két szerelmes és boldog ember közt. Ne hagyjuk, hogy a média manipuláljon minket, álljon mindenki a saját lábára, úgy ahogy a kisgyerek teszi, és küzdjünk!

Magyari Gábor

Muszáj írnom valamit.

Nyilvánvaló, hogy az embereket nap, mint nap impulzusok érik. Egyes dolgok elrohannak a szemünk előtt anélkül, hogy maradandó nyomot hagynának, mások nyomot hagynak bennünk, de nem tulajdonítunk nekik túl nagy jelentőséget. Ezért is mondom mindig, hogy nemcsak nézni kell a körülöttünk lévő világot, hanem látni is. Figyelni mindig és szüntelenül, nem hagyni a szürke hétköznapoknak, a munkának, hogy elvegyék előlünk az élet örömeit. Mert könnyen előfordulhat, hogy ha eljön az idő, akkor az imént felsorolt körülmények eredendően képtelenné tesznek bennünket arra, hogy befogadjunk érzéseket, felszabadultan létezzünk, s elszalaszthatunk egy olyan impulzust is, ami nemcsak, hogy nyomot hagyna, de fénysebességgel döntene le a lábunkról…

Engem ledöntött, s még most is a földön fekszem. S egy jó darabig még itt is maradok. Ugyanis nem feltétlenül végződik minden impulzus boldogan. De még innen lentről is azt mondom: habár hihetetlenül fáj az esés, megéri kinyitni a szemünket és a lelkünket. Mint azt korábban írtam, néhány éve nyitott szemmel járok, s azóta voltam a Mount Everesten és a Marianna-árokban is, sokkal többet adtam, mint amit kaptam, de soha nem cserélném el az előző életemre. Hiszen mint tudjuk szerelem nélkül nem élet az élet. S akik csukott szemmel járnak, azokat elkerülik az igaz érzések. Sőt, az érzések is.

A bdsrstnt!

És a szerző ajánlásával az íráshoz szóljon a dal:

https://www.youtube.com/watch?v=O8SkMyVWIWM

Bernáth Péter

Minap bandukoltam egy tömeg közepén az egyik bevásárló központban. Folyton az járt a fejemben, hogy mit is kell vennem. Mint régen a reklámban: tej, kenyér, hercz-szalámi… Közben hallottam az emberek duruzsolását, néha érthetően, néha pedig csak foszlányokban.Épp a pékárukhoz értem, mikor valami furcsa, kicsit cincogó hang ütötte meg a fülem. Nagyon kellemes volt, tiszta, őszinte.

Ahogy a hang felé fordultam, egy pici 3 éves forma kislány állt a sorok között, kezében a kiskosara, és egy rózsaszín kalap takarta homlokát. Énekelt! Tágra nyílt szemekkel nézte a sok „óriást” aki rá sem nézve kerülgette, mint egy akadályt. Közelebb mentem, megdermedve figyeltem, amit a kislány tesz. Pontosan nem értettem mit énekel, de a dallama magával ragadott.

Pár perc múlva körbenéztem, és lelassult minden. Akik eddig futottak, hogy a legfontosabbat, legolcsóbbat tudják a kosárba rakni, most háttal álltak a polcoknak, és a kis kalapost figyelték. Mintha megállították volna a statisztákat egy filmforgatáson, pont olyan érzésem volt. Már nem gondoltam a tej, kenyér, herz-szalámira, csak hagytam magam, hogy megérintsen. Különös nyugalom és boldogság fogott el. Már épp lépni akartam felé, hogy még közelebb menjek, mikor egy tőlem idősebb hölgy oda sietett, kézen fogta, és annyit mondott neki, „siessünk, már így is elkéstünk!”

A pici lány megfordult, a kalapot véletlenül leverte, és akkor, abban a pillanatban értettem meg, mit akart velem, velünk közölni! Az igaz szeretet falakat rombol le, ha szívből adják!

Nem volt haja. Sem szemöldöke, pici kis vékony kezével a földre nyúlt, felvette a leejtett rózsaszín fejfedőt, és elsétáltak a pénztárak felé.

                                                                                              G.A