Bajban vagyok ezzel az írással, mert bármit firkantanék elé, lelőném a „poént”. A spoilerezésnél meg nincsen nagyobb hatásgyilkos. Márpedig én inkább vadásznám, mint kinyírnám a mélyen tisztelt impressziót.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

Találkozás

Ma bemutattam egymásnak Bertát és Arnoldot. Nem is tudom, honnan jött az ötlet, de annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy ismerniük kell egymást. Hiszen mindketten fontos részei az életemnek, még ha más-más szakaszának is.

Meglátogattuk Bertával Arnoldot, és közben elmeséltem neki, menyire hasonlítanak egymásra. Milyen naivan jóindulatúak mindketten: látszik a szemükben a szeretet, bárkire nézzenek is. Pedig a mai világban egyre kevesebben vannak ezzel így, én is egyre többször undorodom az emberektől. De ők nem. Nem akarnak bírálni senkit, megítélni ki jó és ki rossz, csak szeretnek mindenkit és elfogadnak olyannak, amilyen. Igazi keresztényi felebaráti szeretetnek is mondhatnám, pedig egyikük sincs megkeresztelve.

A naiv tisztaságuk mellett azért is irigylem őket, mert nincsenek elfoglalva olyan világmegváltó gondolatokkal, amelyek már születésükkor halálra vannak ítélve. Néha (egyre gyakrabban), szeretnék én is csak úgy élni bele a világba, mint ők. Örülni a pillanatnak, és megbecsülni a legapróbb dolgokat: egy jó vacsorát, egy szép tavaszi napot vagy azt, hogy nem vagyok egyedül.

Azt is elmeséltem, amikor először találkoztam Arnolddal. Egy téli napon, délután négy-öt óra tájt érkezett, amikor már sötétedik. A mai napig emlékszem az első pillanatra, amikor kettesben voltunk. A lépcső aljánál ültünk, a többiek vacsorázni mentek. Csak néztük egymást, két kiskölyök, idegenek voltunk, nem tudtuk, hova tegyük a másikat. Aztán együtt nőttünk fel. Emlékszem, mennyit játszottunk, bár nem volt könnyű vele: mindig azt kellett csinálni, amihez neki volt kedve. Berta ebben más. Talán azért, mert lány. Vagy mert én lettem idősebb, és már az együtt töltött időt élvezem, nem magát a játékot.

Aztán Arnold beteg lett. Először csak nehezebben mozgott, aztán végül már fel sem tudott állni. Tudta, hogy meg fog halni. Én is tudtam. Együtt sírtunk, noha addig azt sem tudtam, hogy képes sírni. Peregtek a szeméből a könnyek, amikor elbúcsúztunk. Pedig utána még hónapokig élt.

Csak beszéltem és beszéltem, aztán egyszer csak sírni kezdtem. Először azóta, hogy Arnold a nyáron meghalt. Nem voltam vele, a Balatonnál nyaraltam. A szüleim el sem akarták mondani, nem akarták elrontani a vakációm, aztán a húgom küldött egy sms-t éjjel, hogy mi történt.  Szörnyű belegondolni, hogy délután halt meg, és én még este is jót buliztam a többiekkel.  A sírjánál sem voltam, pedig nap, mint nap elmegyek mellette. Sőt, beszélni sem szerettem róla: amikor valaki szóba hozta, mindig gyorsan témát váltottam. De ma ott voltam, fogtam a földet, és tudtam, hogy ott van alatta, de igazából még sincs.

Potyogtak a könnyeim, és el-elcsuklott a hangom, miközben meséltem. Berta, az a kis öthónapos kölyökkutya, pedig úgy ült a kert végében álló nyírfa alatt az öreg kutyám sírjánál, mintha értené, miről beszélek.