A mai nap ismét megerősített abban, hogy nincsenek véletlenek. Mindig is azok közé az emberek közé tartoztam, akik hisznek a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik. Ettől fogva, ha voltak is mélypontjai az életemnek,  úgy fogtam fel, mint a „szükséges rosszat”, amit muszáj megtapasztalnom a céljaimhoz vezető út során. Kerekes Péternek volt egy nagyon jó gondolata erről a mai előadásán, miszerint az élet oda sodor minket, ahova mennünk kell, csak figyelnünk kell a jelekre. Ültem az óráján csendben, és csak az járt a fe

jemben, hogy mennyire igaza van. Az én tapasztalataim is azt mutatják, hogy ha elég nyitott vagy és befogadó a környezetedből érkező ingerekre, akkor egészen váratlan és szívet melengető dolgok történhetnek veled.

A délutáni feladatunk az volt, hogy a Van Gogh kiállításról faggassuk az utca embereit. Így nyakunkba vettük a várost, hogy villáminterjúkat készítsünk. Út közben végig azon pörgött az agyam, hogy mit kérdezhetnék, ami nem sablonos, nem rázhatnak le egy igennel vagy nemmel, és ráadásul Van Goghról is szól. Félreértés ne essék, a festőről rengeteg kérdést feltehettem volna, de már rég nem ringatom magam abba a hitbe, hogy egy átlag ember tudna rá válaszolni. Maximum azt, hogy „kettőt és könnyebbet”.

Az első állomásunknál rögtön pásztázni kezdtem a szoborparkot, és egyszer csak összeakadt a tekintetünk egy kedves öreg úrral, aki egy közeli padon üldögélt. Azonnal tudtam, hogy ő lesz az én interjúalanyom. A kamera forgott, belevágtam. Döbbenet. Már az első rövidke kérdésem után egy gyors kiselőadásba csöppentünk Van Gogh csodás életútjáról, munkásságáról és elmezavaráról. Az ekkor még ismeretlen idős úr hihetetlen lelkesedéssel mesélt nekem a festőről.

Az operatőr visszament a csoporthoz, de én maradtam még egy kicsit. Kíváncsi voltam.
Kiderült, hogy a bácsit Szigeti Lajosnak hívják, egy magyar-angol szakos tanár. Elmesélte, hogy az Élet és Irodalom hetilap kilenc versét jelentette meg, hat verses kötete van, és elnyerte az Aquincumi költőverseny egyik díját is. 

A beszélgetésünk végén benyúlt a fekete aktatáskájába, és elővett egy papírlapot, amin az egyik saját verse szerepelt. A lapot indulás előtt a kezembe nyomta, és azt mondta: őrizzem meg útravalónak. A vers azóta itt lóg az íróasztalom előtt, hogy mindig emlékeztessen arra a csupaszív emberre, akitől kaptam.

                                                                                                                      Mihályi Vanda