Így a suli vége felé egyre többet gondolkozom azon, hogy vajon miben változtam az elmúlt egy év alatt. Ha a külcsínyt nézzük, elkezdtem magas sarkút hordani és tapadós nadrágot meg rámentem a „vagánykodós, ejjdelazavagyok” ruhákra, mint a terepminta vagy a szakadt farmer. A hajam is rövidebb lett, meg kicsit talán fogytam is (legalább is ajánlom Dr. Chen szűztea krémének, ha már annyiszor halálra csípettem magam a taposógépen abban a rohadt izzasztónadrágban).

De ha a bőröm alá tekintek, akkor odabent is alakult egy-két dolog. Például újra kinyílt a szám és magabiztosabb lettem. Keményedett a páncélom is. Sokat. Bár megolajoztam a zárat, úgyhogy jóval könnyebben is nyílik. Az alapvető értékrendem viszont nem változott, ugyanazokról a dolgokról gondolom, hogy jók és ugyanazokról, hogy rosszak. Bár talán kicsit elnézőbb lettem másokkal, és ezáltal magammal szemben is. Néha belefér, hogy ellógjam az edzést, megjutalmazzam magam egy cukormentes fagyival vagy egy bekezdésen belül két mondatot is "bár"-ral kezdjek. Vagy hogy ne válaszoljak minden e-mailre azonnal és ne essek kétségbe, ha mikrofon van a kezemben, és belekeveredek egy mondatba. Mert nincs rajtam felelősség, és ha hibázok, nem fog lezuhanni egyetlen Boing 747-es sem, nem lesz szökőár Japán partjainál és még csak Taylor Swift sem lesz kevésbé szerelmes.

A változáshoz (vagy ha úgy elegánsabb, a fejlődéshez) valami új kell. Új iskola, új munkahely, új párkapcsolat vagy egy új ország. Valahol olvastam, hogy például akik hosszabb időre külföldi ösztöndíjra vagy kiküldetésre mennek, sokszor a visszatérés után már nem tudnak annyira jól kijönni a régi barátaikkal, mert egész egyszerűen megváltoztak. Persze nem hét perc, hanem fél vagy egy év alatt.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

Hét perc

Még hallatszott, ahogy újratölt a WC tartály, amikor ránézett a telefonjára: 18:54. Hat perc, és minden kiderül. Se üzenetet, se hívást nem jelzett a készülék, csak a digitális órát és a háttérből rá mosolygó, lufikkal és virágokkal felszerelkezett csapatot látta a kijelzőn.

A kép tegnap készült Ferihegyen. Nem is gondolta volna, hogy ilyen sokan kijönnek elé a repülőtérre. Ő csak Zolival akart végre találkozni, erre egy egész hadsereg fogadta. Milyen kedvesek, csak örömet szerettek volna neki szerezni, mégis áthúzták a számításait. Hát még a meglepetés bulival az albérletben. Persze, nem akarta megbántani őket, biztosan sokáig tartott összeszervezni, hogy mindenki ráérjen, és a lakást is olyan kedvesen feldíszítették. Még most is hever egy-két spanyol meg magyar zászló itt-ott a szobában. 18:55.

Amióta hazajött Spanyolországból a szakmai gyakorlatról, egy perc nyugta sem volt. Welcome buli, telefonhívások, közös csajos program a lakótársaival és a szülők is jöttek vizitelni, hogy minden rendben van-e vele. Ma éjjel még fent marad a városban, csak holnap délelőtt megy haza Győrbe. Valentin-nap és végre üres a lakás: Zsuzsi hazament családi születésnapozásra, Nóri meg romantikázik az újdonsült hódolójával. Ki kell használni, mert ritkán fordul elő, hogy mind a két lány máshol tölti az éjszakát. 18:56.

Zolival gólyatáborban ismerkedett meg. Rögtön felfigyelt rá, de persze nem csak ő: minden lánynak feltűnt a vízilabdás alkatával és a nagy dumájával. Mindig ilyennek képzelte. Igazi alfahím volt, teljességgel megközelíthetetlen egy olyan vidékről jött jó kislány számára, mint ő. Aztán az egyetemi bulik közös baráti társaságba sodorták őket, és egy idő után elkezdtek találkozgatni. Sosem felejti el Zoli megdöbbent arcát, amikor a második negyven perces miniszoknyában átdidergett várakozás után kijelentette: tőle aztán lehet notórius késő az Atyaúristen is, ő ezentúl egy perccel sem vár tovább rá a megbeszélt időpontnál. Azt hitte, sosem találkoznak többet. Ez három éve volt, Zoli azóta egyszer sem késett: közös játékukká vált , hogy mindig összehangolják az órájukat, és percre pontosan érkeznek minden randevúra. 18:57.

Persze eleinte Zoli csak az aktuális kalandjairól és a potenciális új áldozatokról mesélt: pusztán barátként tekintett rá. Aztán már legjobb barátként. Már a harmadik félév végén jártak, amikor elcsattant az első csók. Nagy szerelem lett az övék, olyan igazi barátságból szenvedély típusú. Persze voltak nehézségek: Zolinak még sosem volt azelőtt egy-két hétnél tovább tartó kapcsolata, neki pedig kapcsolata sem. Mai napig emlékszik a pillanatra, amikor a Sas-hegy tetején, a tájvédelmi körzetben ücsörögve, Zoli végre kimondta, hogy szereti. Szereti, mert más, mint a többi lány, és végre meg mer bízni valakiben. Arra is emlékszik, hogy mennyire büszke volt akkor magára. 18:58.

Aztán jött ez az ösztöndíj. Mind a ketten pályáztak, végül csak ő nyerte el. Csupán félév, annyit valahogy majd csak kibírnak külön. Megtanul spanyolul, letudja a szakmai gyakorlatot, és februárra már itthon is lesz. A Valentin-napot már együtt tölthetik: pontban este hétkor az albiban, így szólt a megállapodás, mielőtt utoljára megcsókolták volna egymást fél évvel ezelőtt. Miközben a biztonsági zóna felé araszolt, felvillant előtte, hogy mi van, ha Zoli… Hiszen annyi lány legyeskedik körülötte. Aztán elhessegette a gondolatot. 18:59.

A mobiljára nézett: még mindig semmi. Sosem telt még ilyen lassan hat perc. Az az átkozott félév is gyorsabban elrepült. Pontosabban az első öt hónap. A szilveszteri buli után már kínszenvedés volt minden nap. Egyszerre akart hazajönni és örökre kint maradni. Na, nem Marco, hanem a szégyen és a félelem miatt. Csak egyetlenegyszer történt, egyetlenegyszer, pedig hónapok óta kerülgette a sármos spanyol fiú, ő mégis ellenállt. Pedig első perctől fogva vibrált köztük a levegő. 19:00.

Letelt a hat perc. Nagy levegőt vett, aztán a telefon mellé helyezett terhességi tesztért nyúlt. Csak egyetlen csíkot látott rajta: negatív. Azt hitte, hatalmas megkönnyebbülés lesz, de mintha semmi sem változott volna. Gyorsan a táskájába csúsztatta a műanyag lapocskát, aztán újra rápillantott a mobiljára, de még mindig nem érkezett válasz az SMS-ére, amiben egy órával ezelőtt mindent megvallott Zolinak. Lassan elindult az ajtó felé, útközben belenézett a tükörbe: rá sem ismert a lányra, aki visszanézett. Minden lépést megfontolt, hátha azzal is időt nyer. Megállt az ajtónál és a kezét a kilincsre tette. Várt. Szinte hallotta, ahogy a szíve a másodpercmutatóval együtt ketyeg, pedig nem is volt falióra az albérletben. 19:01.

Zoli nem jön többé.