Muszáj írnom valamit.

Nyilvánvaló, hogy az embereket nap, mint nap impulzusok érik. Egyes dolgok elrohannak a szemünk előtt anélkül, hogy maradandó nyomot hagynának, mások nyomot hagynak bennünk, de nem tulajdonítunk nekik túl nagy jelentőséget. Ezért is mondom mindig, hogy nemcsak nézni kell a körülöttünk lévő világot, hanem látni is. Figyelni mindig és szüntelenül, nem hagyni a szürke hétköznapoknak, a munkának, hogy elvegyék előlünk az élet örömeit. Mert könnyen előfordulhat, hogy ha eljön az idő, akkor az imént felsorolt körülmények eredendően képtelenné tesznek bennünket arra, hogy befogadjunk érzéseket, felszabadultan létezzünk, s elszalaszthatunk egy olyan impulzust is, ami nemcsak, hogy nyomot hagyna, de fénysebességgel döntene le a lábunkról…

Engem ledöntött, s még most is a földön fekszem. S egy jó darabig még itt is maradok. Ugyanis nem feltétlenül végződik minden impulzus boldogan. De még innen lentről is azt mondom: habár hihetetlenül fáj az esés, megéri kinyitni a szemünket és a lelkünket. Mint azt korábban írtam, néhány éve nyitott szemmel járok, s azóta voltam a Mount Everesten és a Marianna-árokban is, sokkal többet adtam, mint amit kaptam, de soha nem cserélném el az előző életemre. Hiszen mint tudjuk szerelem nélkül nem élet az élet. S akik csukott szemmel járnak, azokat elkerülik az igaz érzések. Sőt, az érzések is.

A bdsrstnt!

És a szerző ajánlásával az íráshoz szóljon a dal:

https://www.youtube.com/watch?v=O8SkMyVWIWM

Bernáth Péter