Moravia mondta volt, hogy az unalom nem a tevékenység hiánya. Hanem a kapacitáskihasználás hiánya. Az, amikor az ember nem ég ezer fokon. És a „nemégés” meg a „kiégés” között csak igekötőnyi a különbség. Meg személyiségtől függően néhány hét/hónap/év.

Soha se jó. Amikor az ember rohan, szalad, azt se tudja, hova kapjon, akkor számolja a napokat, mikor lehet majd kicsit szusszanni. Amikor meg lehetne, akkor pár nap/hét után kikészül, hogy miért is nem hiányzik senkinek. És akkor már nem szusszan, hanem szuszog, meg morog, meg összeesküvés elméleteket gyárt. Furcsa, hogy biztosnak tetsző magabiztosságok és meggyőződések hogyan tudnak egy pillanat alatt meginogni, ha nem kapnak nap, mint nap néhány lapátnyi megerősítést.

Nyugalom és unalom. Szépen rímel. Őrjítően szépen.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

unalom

félelem és nyugalom.

míg ezekkel múlatom

az időt,

hátha történik valami,

szinte lehet hallani

a semmit.

azt az unalmat,

amibe fojtom magamat;

teszem, amit kell:

kérdezek,

s ha felel

az illető,

figyelek,

akár egy kisgyerek.

ha döntés elé kerülök,

mérlegelek.

az idősebbeknek

átadom a helyet,

nem játszom az érzésekkel

(szándékosan),

 sokszor vagyok másnaposan,

ha szerelmes vagyok,

titkolódzom,

hogy az ügy

 ki ne tudódjon,

diétázom folyton folyvást,

hogy teljesítsem az

elvárást,

ha sír mindenki,

nem nevetek,

inkább sírok

hát veletek,

féltékeny?

az sosem vagyok

 (csak titkon,

aztán magamat okolom,

ha véletlen a sikert

elhappolom)

akit nem érdeklek,

nem zavarom, hisz

ezt kell tenni,

  s akkor jó ember vagy.

tulajdonképpen

tényleg

ennyi a lényeg.

maga az élet.

de néha titkon,

csak magamnak,

megvallom,

hogy valaki elrontotta

a gépezetet,

mert nem látom

az ékezetet,

és az írás félig-kész,

értelmetlen az egész.

talán majd megértem,

ha már minden

félelmet és nyugalmat

megéltem.

Lelkes múzsa keresi művészi válságban szenvedő gazdáját! Amennyiben megakadt az alkotásban, legyen szó költészetről, szobrászatról, festészetről, vagy bármilyen más művészeti ágról, és ihletre, támogatásra lenne szüksége, hívjon! Remek referencialevelekkel és széles körű tapasztalattal rendelkezem.

Csinszka, Léda, Török Sophie, Kozmutza Flóra. Mind-mind híres költők múzsái, de ugyanígy a festők, zeneszerzők, szobrászok sokaságának is volt az életében egy (vagy több) olyan nő, aki már a puszta jelenlétével is inspirálta a férfit. A múzsák hatására olyan alkotások születtek, amelyek akár világszintű hírnevet adtak az alkotónak, miközben a támogató asszony csendes-büszkén meghúzódott az árnyékban. Olykor-olykor előfordult, hogy a múzsa meggyötörte pártfogoltját, gondoljunk csak Ady és Léda viharos szerelmére. De ha nincs ez a se veled, se nélküled viszony, talán a költő sosem vet papírra olyan verseket, mint a Héja nász az avaron vagy az Elbocsátó szép üzenet.

De mi a helyzet ma? Miért tűnt el a múzsa-kultusz a XX. század közepére, hol rejtőznek még ma is? Talán a modern nőben ne lenne meg az a csendes, visszafogott, mégis jelleméből fakadó erő, ami ihletet ad a férfinak? Vagy a mai férfiak erősödtek meg annyira, hogy nincs szükségük efféle támogatásra? De hiszen a mondás még mindig tartja magát, miszerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll! Ők lennének a múzsák? Ha igen, akkor miért nem nevezzük őket most is így, mint ezelőtt száz évvel?

A múzsák szerepköre a kezdetihez képest nagymértékben átalakult. A görög mitológia szüleményei, mely szerint a költészet, zene és a tánc istennői. Származásuk, számuk, pontos feladatkörük jó görög mítoszként: ködös. A görögök hanyatlásával azonban a múzsáknak is veszniük kellett, a XVIII. század végéig, XIX. század közepéig csak elvétve bukkantak fel. Ekkor viszont már szerepük sokkal romantikusabbá, emberibbé vált. Megcsömörlött művészek valós vagy plátói szerelmei voltak, gyakran nekik címezték alkotásaikat, őket ábrázolták festményeik, szobraik, hozzájuk fohászkodtak támogatásért, kegyelemért, szeretetért. A Nyugatosok között szinte nem volt egy olyan író vagy költő sem, aki nem tudott volna felmutatni legalább egy épkézláb múzsát. A múzsa csókja egyszerre jelentett számukra ihletet és szerelmi igazolást. Ha viszont a múzsa elhagyta őket, akkor a szakítás nem csak magánéleti válságot vont maga után, hanem akár karriereket is ketté tört, vagy tett legalábbis pihenőpályára hosszabb időkre. Mára azonban a művészet célja is átalakult, a kortárs sokkal inkább a megbotránkoztatást helyezi középpontba, mint a gyönyörködtetést. És egy ilyen hagyományos szerelmes érzelmektől mentes korban nincs helyük a múzsáknak, legalábbis nem a megszokott formájukban.

Szóval, hölgyeim, amennyiben olyan ambíciókat dédelgetnek, hogy a közeljövőben Csinszka-szerű múzsává váljanak, ki kell ábrándítsam Önöket: a mai művész férfinak már nincs szüksége ilyen társra. De uraim, epedve várjuk, hogy megcáfoljanak!

Múzsa, hol vagy, merre csavarogsz?

És ha már itt tartunk: mi az oka annak, hogy ez a szakma a kezdetektől fogva megkérdőjelezhetetlenül a női nemre specializálódott? Soha egyetlen nőben nem merült fel a gondolat, hogy ihletre lenne szüksége? Vagy még nem született olyan férfi, akinek életcélja inspirálni a nőt? Röviden: miért nincsenek férfi múzsák?

Hogy korábban a történelem miért nem termelt ki az erősebbik nem soraiból múzsákat, az az egyenjogúság híján nem nehéz kérdés. Mert hát mi volt akkor a nő feladata? Mosson, főzzön, takarítson, hiszen a férfinek tiszta ruha kell, éhes is, és azt se bánja, ha rend és tisztaság honol körülötte. Ami pedig a másik nagy női feladatot, a gyerekszülést illeti, hát…ahhoz megadta a férfi a szükséges inspirációt!

Azóta azonban átestünk már az átkos-áldott emancipáción, a szüfrazsettek megvívtak a nők jogaiért, és mára már talán Éva lányai is az önmegvalósítás rögös útjára léphetnek. Eközben átalakult a férfi szerep is, a modern férfi akár nyíltan is kimutathatja, hogy bizony érző lény ő is, és néhanapján még a nő is felülkerekedhet. Nem ezek lennének az alapvető múzsakvalitások? Érzékenység, empátia, de emellett elszántság és erő, hogy támogassa párja törekvéseit? Akkor mi az akadálya annak, hogy megjelenjenek ők, a férfi múzsák? Miért nem állhat minden sikeres nő mögött egy férfi? Uraim, itt az ideje, csapjanak már fel múzsának!

Eredettörténetet se lenne nehéz kreálni, Önök is visszanyúlhatnak az ókori görögökig. Ott volt például Patroklosz, Akhilleusz hű barátja, aki már a jelenlétével is komoly lelki támogatást jelentett a mitológiai hősnek (más kérdés, hogy a halomra gyilkolás mennyire sorolható a művészeti ágak közé, de azoknak, akik Szun-ce A háború művészete című alkotásán szocializálódtak, valószínűleg Akhilleusz az egyik non plus ultra). Persze, mondhatják, hogy itt is férfi volt az inspirált, de hát az idők változnak, Lédáék sem hárfáztak Adyéknak, mikor azok megrekedtek két keresztrím között, mint tették volna elődjeik.

És hát ott vannak az olyan sztereotípiák, hogy a nő egyedül csak eltévedni tud, minden máshoz kell neki a férfi segítsége. Akkor kérem, támogassanak minket a háttérből, csendesen, de biztosan. A művészférfiak még csak cirka száz éve tengetik úgy életüket, hogy nem áll mögöttük a múzsa. A művésznők a történelem során viszont még sosem rendelkeztek múzsával (talán csak Szapphó és Frida Kahlo, de ők se tették volna tűzbe értük a kezüket). Szabó Magda, Agatha Christie vagy akár Jane Austin neve örökre fennmarad, múzsai inspiráció nélkül is tudtak alkotni. De nem jöhetnének már el azok az idők, mikor egy a művészetben megakadó nőnek férfi múzsa adná az ihletet, és állna mindig mögötte, támogatva őt? Könyörgöm, kedves Múzsa úr, csókoljon már homlokon!

Wanted! Férfi múzsa!

Kora: ismeretlen

Neme: férfi

A hely, ahol utoljára látták: még soha nem látta senki

A tisztes megtalálónak állandó ihletforrás és világhírnév jár!

Frányó Kriszta

féktelen utazás Jim Jarmusch szemével a világ körül

Éjszaka a Földön öt világváros, taxi, sofőr és utas főszereplésével. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy egy tipikus, alacsony költségvetésű művészfilmet láthatunk, ráadásul két óra hosszúságúra elnyújtva. Azonban, ha egy kicsit közelebbről szemügyre vesszük a stáblistát, megtalálhatjuk rajta Roberto Benigni nevét. Márpedig, ha 1991-ben valamihez a nevét adta, az rossz nem lehet. Csak szórakoztató, tökéletesre komponált és lélekbemarkoló.

            Több, mint húsz év távlatából nehéz egy filmre jóként tekinteni. Elavultak már az effektek, az operatőr se az igazi, semmi animáció és még a színészek is öregek vagy éppen kevésbé ismertek. Vannak azonban olyan magával ragadó, zseniális alkotások, amelyek képesek beleégni a néző lelkébe. Amiket akármennyiszer is nézünk meg, a hatás nemhogy elmarad, hanem ugyanolyan: lényegtelen, hány évvel lettünk idősebbek. Az Éjszaka a Földön is ilyen: olyan összetett, de mégis harmonikus mű, amely képes megérinteni még a XXI. századi embereket is. És trükkök nélkül. A rendező, Jim Jarmusch talán mégiscsak csal egy kicsit: hiszen kinek nem kell az ámulat?

            Még mielőtt az első igazi képsorok eljutnának hozzánk, a húsz, hangerőszabályzó kapcsolgatásával eltöltött másodperc után – mert ki gondolna arra a mai világban, hogy szándékos a csend? – megszólal egy szívbemarkoló dal. Zenének nem igazán mondható: olyan morózus, olyan depresszív, hogy az amúgy is énekre kiéhezett fülek odaragadnak tőle a képernyőhöz. Tom Waits nem tökéletes, de nyugtalanító énekhangjával és a baljós ritmus lüktetésével vonulunk át az első színhelyre, Los Angelesbe.

            A kép pedig idomul az eltűnt dalhoz. Ahogy az események és városok – Los Angeles, New York, Párizs, Róma és Helsinki – követik egymást, olyan bájjal képesek odakötni a nézőt, hogy észre sem veszi. Abban zseniális Jim Jarmusch munkája, hogy a filmtörténet legérdekesebb párjait zárja egy taxiba, amiből néha komédia, néha pedig tragédia válik. A társadalom különböző rétegeit olyan szinten vegyíti, hogy az már néha fáj: könnyeket csal a szemünkbe.

            A szinkronizált verzió pedig nem ajánlott, hiszen egyedülálló dialektussal – vagy éppen franciául vagy olaszul – beszélnek és ez olyannyira hozzánőtt a színészi játékukhoz, mintha nem is a képernyőn lennének, hanem tényleg csak mindennapi szituációkat látnánk. Olyan kidolgozott karakterek mellé ülhetünk be ilyen kevés idő alatt, amilyeneket ma már két óra elteltével sem tudnak eljátszani a színészek.

            Az érdeklődő szemlélődés helyett lassan társaikká válunk a csetlő-botló, húsz-harminc percen át velünk utazó párosoknak. Aztán következik a hirtelen váltás: ha már eléggé megbarátkoztunk velük, érdemes megismerkednünk a többiekkel is. A váltásoknak különös ritmusa van, mintha az lenne a célja a rendezőnek, hogy megtörje a nézőt. Megtörje lelkileg, majd végül az elméjét is. A los angelesi szomorkás, néha humoros jelenet egy karrierista hölgy és egy lepukkant sofőrlány között játszódik; a new yorki egy brooklyni srác útját mutatja be egy frissen emigrált, csupaszív német bohóccal, aki még váltani sem tud; a párizsi egy vak lány története, akit bírál egy fekete férfi, akiről kiderül, hogy hiába lát, nem megy vele semmire; Rómában egy papot traktál szó szerint halálra szexuális élete meggyónásával a temperamentumos sofőr; végül pedig Helsinkiben viszünk haza egy ittas finnt és kompániáját a téli hidegben, majd otthagyjuk a hóban. Ezek a szomorú, elgondolkodtató és humoros részek olyan gépészeti pontossággal váltakoznak, hogy szinte stimulálják az agyunkat. Ahogy haladunk kelet felé, más is történik: mintha a legpiszkosabb és a legzüllöttebb Los Angelestől haladnánk az egyre tisztább Európa felé.

            A zajos, baljós dal pedig feltűnik az apró részek között, csakhogy ne mosódjon össze kerek egésszé a  történetet és ne higgyük azt, hogy minden rendben van. A hangulatteremtés leírhatatlanul mesébe illő: az elejtett apró megjegyzések vagy éppen a helyszínek közötti vissza és előre utalások megtöltik a filmet, legyen szó akár dialógusokról, utcatáblákról vagy feliratokról. Azt éreztetik velünk, hogy mindennek megvan a helye és ideje, csak hogy újra és újra a padlóra küldjenek minket és az elképzeléseinket. Magával ragadó a történet és elsodor, végül az utolsó képkockáknál még nagyobb kérdésekkel hagy magunkra, mint amekkorákkal beszálltunk a taxikba. Rólunk, az életünkről és nem mellesleg a filmről is.

Varga Klára

Bajban vagyok ezzel az írással, mert bármit firkantanék elé, lelőném a „poént”. A spoilerezésnél meg nincsen nagyobb hatásgyilkos. Márpedig én inkább vadásznám, mint kinyírnám a mélyen tisztelt impressziót.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

Találkozás

Ma bemutattam egymásnak Bertát és Arnoldot. Nem is tudom, honnan jött az ötlet, de annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy ismerniük kell egymást. Hiszen mindketten fontos részei az életemnek, még ha más-más szakaszának is.

Meglátogattuk Bertával Arnoldot, és közben elmeséltem neki, menyire hasonlítanak egymásra. Milyen naivan jóindulatúak mindketten: látszik a szemükben a szeretet, bárkire nézzenek is. Pedig a mai világban egyre kevesebben vannak ezzel így, én is egyre többször undorodom az emberektől. De ők nem. Nem akarnak bírálni senkit, megítélni ki jó és ki rossz, csak szeretnek mindenkit és elfogadnak olyannak, amilyen. Igazi keresztényi felebaráti szeretetnek is mondhatnám, pedig egyikük sincs megkeresztelve.

A naiv tisztaságuk mellett azért is irigylem őket, mert nincsenek elfoglalva olyan világmegváltó gondolatokkal, amelyek már születésükkor halálra vannak ítélve. Néha (egyre gyakrabban), szeretnék én is csak úgy élni bele a világba, mint ők. Örülni a pillanatnak, és megbecsülni a legapróbb dolgokat: egy jó vacsorát, egy szép tavaszi napot vagy azt, hogy nem vagyok egyedül.

Azt is elmeséltem, amikor először találkoztam Arnolddal. Egy téli napon, délután négy-öt óra tájt érkezett, amikor már sötétedik. A mai napig emlékszem az első pillanatra, amikor kettesben voltunk. A lépcső aljánál ültünk, a többiek vacsorázni mentek. Csak néztük egymást, két kiskölyök, idegenek voltunk, nem tudtuk, hova tegyük a másikat. Aztán együtt nőttünk fel. Emlékszem, mennyit játszottunk, bár nem volt könnyű vele: mindig azt kellett csinálni, amihez neki volt kedve. Berta ebben más. Talán azért, mert lány. Vagy mert én lettem idősebb, és már az együtt töltött időt élvezem, nem magát a játékot.

Aztán Arnold beteg lett. Először csak nehezebben mozgott, aztán végül már fel sem tudott állni. Tudta, hogy meg fog halni. Én is tudtam. Együtt sírtunk, noha addig azt sem tudtam, hogy képes sírni. Peregtek a szeméből a könnyek, amikor elbúcsúztunk. Pedig utána még hónapokig élt.

Csak beszéltem és beszéltem, aztán egyszer csak sírni kezdtem. Először azóta, hogy Arnold a nyáron meghalt. Nem voltam vele, a Balatonnál nyaraltam. A szüleim el sem akarták mondani, nem akarták elrontani a vakációm, aztán a húgom küldött egy sms-t éjjel, hogy mi történt.  Szörnyű belegondolni, hogy délután halt meg, és én még este is jót buliztam a többiekkel.  A sírjánál sem voltam, pedig nap, mint nap elmegyek mellette. Sőt, beszélni sem szerettem róla: amikor valaki szóba hozta, mindig gyorsan témát váltottam. De ma ott voltam, fogtam a földet, és tudtam, hogy ott van alatta, de igazából még sincs.

Potyogtak a könnyeim, és el-elcsuklott a hangom, miközben meséltem. Berta, az a kis öthónapos kölyökkutya, pedig úgy ült a kert végében álló nyírfa alatt az öreg kutyám sírjánál, mintha értené, miről beszélek.

15 perc a modortalan taxissal és a meghökkentő történeteivel

Már ketyeg az óra. A biztonsági öv becsatolva, a slusszkulcs elforgatva, indulunk. A járműben három utas tartózkodik, különféle hozzáállással. Az egyik, a kedves barátnőm Petra, aki ügyet sem vesz a taxisofőr otromba megjegyzéseire. A másik személy maga a gépkocsivezető, a nemtörődöm szemlélet kiemelkedő képviselője. A bal szélen ülő, csendben tűrő személy pedig jómagam. És, hogy miért ennyire feszült a légkör?  Té, mint taxizunk.  A taxisokban kialakuló ellenszenv az utasok felé szituációfüggő, vagyis néhány esetben célravezetőbb, ha a vendéget „átutazónak” tekintik. Ezalatt azt értem, hogy semmi más nem lebeg a szemük előtt, csak a szép summa, amit az út végén szemtelenül elkérnek. Ami a röpke néhány perc leforgása alatt történik, arról (általában) egyik fél sem beszél szívesen.

Szatyrokkal a kezünkben vágunk neki az útnak, mindketten felkészülve az esetleges kellemetlenségekre. Nem szívesen taxizunk, de kényelmesebb megoldásnak bizonyul, mint bármelyik tömegközlekedési eszköz. Erőt veszek magamon és megkocogtatom a taxis kocsi ablakát. Azonnali a válaszreakció, a sofőr közli, hogy jelen pillanatban semmi dolga nem akadt, így készségesen a rendelkezésünkre áll. A tasakokat az őket megillető helyre tesszük, a csomagtartót megtelítettük élettel, majd beszállunk az autóba. „A Kisgödöri dűlőbe megyünk, ami tulajdonképpen a Kertalja út folytatása. Ha a teniszpályánál balra lekanyarodunk, akkor egyenes út vezet odáig.” – jelentem ki határozottan, remélve, hogy ismeri a járást. ( A taxisok többsége mindig másfelé veszi az irányt, majd közlik, hogy félreértették a címet…)

Míg a diszpécser megállás nélkül szajkózza a szükséges mondatokat, mi szótlanul nézünk magunk elé. Kis idő múlva a sofőr kötelezőnek érzi, hogy megmukkanjon, már-már úgy tűnik, hogy feladatkörébe tartozik a kínos csend megtörése. És akkor elhangzik a bűvös mondat:

„Ugye milyen szép időnk van? Nem tudom hallották-e, hogy néhol még zivatarok is várhatóak, főként a megyében.” – kérdezi a taxis, remélve, hogy az időjárás, számunkra is érdekfeszítően izgalmas témának bizonyul. Illedelmesen válaszolunk, némileg hangsúlyozva, hogy inkább mélyre szántó gondolatainkba burkolóznánk. A sofőr nem igazán vesz erről tudomást, és elmerengve folytatja mondanivalóját. „ Azt hallottam, hogy este esni fog. Nem lehet kiigazodni az időjáráson, az ember sosem tudja, hogy mit vegyen fel. Hol melege van, hol pedig fázik.” – értetlenkedik a „kényszervállalkozó”. A visszapillantó tükörben ránézek a barátnőmre, és a metakommunikáció segítségével jeleket adunk egymásnak. Kommunikáció ide vagy oda, reflektálnunk kellett az elhangzottakra. „Igen, persze. Szerencsére nálam mindig vagy egy farmerkabát, ami rendkívül hasznos ruhadarab. Ha tűz a nap fénye, akkor leveszem, ha úgy érzem, hogy ráz a hideg, akkor pedig értelemszerűen felveszem.” – ezzel a semmitmondó válasszal azt sugalltam, hogy a diskurzus számomra befejeződött. A közeli ismerősöm, akit a „szófukar utas” jelző is megilletné, kívülállóként figyelte az eseményeket. Magunk mögött hagyva a kilométereket, rádöbbentem arra, hogy a taxisok élete, életvitele önmagában megér egy misét. Kíváncsi természetemhez híven, kötelezően éreztem, hogy feltegyek néhány furmányos kérdést. Az utasokra fókuszáltam, főként a „celebekre”. Jóllehet, nem párbeszédek díjnyertes témaköre, mégis sokakat foglalkoztat. Miben más egy ismertebb személyt fuvarozni, akinek minden lépését árgus szemekkel figyeli a média? Lesifotósok hadával kell nap, mint nap megküzdeniük, ugyanakkor példát is mutatva. Mázli, hogy kacskaringósan haladunk előre, Tatabánya utcáit aprólékosabban körbejárva. Az viszont más kérdés, hogy a kalandos, és sztoriktól hemzsegő utunkat a pénztárcánk tartalma sínyli meg. 

„Már Alföldit is vittem. Flegma ember, lenézi mindazokat, akik egyszerű átlagemberek. Nagyon fennhordja az orrát, csak magát tiszteli. Neki semmi és senki sem számít, szívtelen és kegyetlen alak. Az utazás minden egyes percét utáltam.” – meséli dühöngve a sofőr. Uralkodik az indulatain, kis híján trágár szavak is elhagyják száját. Gondolatok kuszán cikáznak elmémben, de hirtelen elkapok egy kisebb foszlányt: „Éjnek éjjelén Alföldi Róbert mégis mit csinált a belvárosban?” Tépelődik egy kicsit, majd válaszol: „Egyik buliból tartott hazafelé, azt viszont nem tudom, hogy pontosan milyen rendezvényre volt hivatalos. Emberileg viszont… – érződik, hogy méreggel vegyül a monológ folytatása – egy nagy nulla.” Önmagát ismétli, de ezáltal egy olyan képet kapunk Alföldi Róbertről, ami még véletlenül sem szorul magyarázatra. A vélemény – mint tudjuk – szabad… A gépkocsivezető lehiggad és meséli tovább fordulatos sztorijait. A taxisok eseménydús történetei hallgatóságért kiáltanak. Az első öt perc elteltével nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy ez a tizenöt perces utazás, mégsem lesz olyan hétköznapi.

Fény derül arra is, hogy hazánk celebjei felsőbbrendűségüket folyton folyvást hangoztatják, a taxisokat léhának és mihasznának titulálva. Noha az esetek többségében „hiénák”, ők is munkakeresők. Ugyanúgy megérdemlik a tiszteletet, mint bárki más. A rivaldafény óriási magabiztosságot ad a sztároknak, ezért úgy érzik, a nap minden egyes percében tündökölnek. A „ragyogásuk” pedig elvakítja ítélőképességüket, és a környezetüket más színben tünteti fel.

A dialógus mondhatni elveszi az eszünket, a fuvaros továbbhalad. Szerencsére a barátnőm észreveszi a megváltozott irányt, és szóvá teszi. Azt követően visszafordulunk és bekanyarodunk az ismerős kis utcába. A kezdeti nyers szófordulatok eltűntek, a haragos megjegyzéseknek pedig már nyoma sincs. A sofőr nyugodtabban kezeli a kormányt, a fuvarosokról alkotott képem másfajta értelmezést nyer, a barátnőm pedig néha már sóhajtozik is. Tizenkét percen át tartó mozdulatlanság őt is megviseli.

Megannyi megválaszolatlan kérdést borítékolok, remélve, hogy a következő alkalommal feltehetem őket. A kakukkra pillantok, majd beletörődött mozdulattal a pénztárcámat kicipzározom, az aprópénz zörgése végszóként szuperál.

Fizetek. Az útért, a dialógusért, a kanyarokért, az érdekfeszítő sztorikért. Vajon ezek a történetekben valóban ennyit érnek? Mindenesetre a takszista elsőrangú üzleti érzékkel rendelkezik.

Eötvös Natália

leültem a gép elé. hagyom, hogy sodorjon a gondolatár. majd irányítja a billentyűzeten a fáradt kezem. sok betű van már ezekben az ujjakban. hol diákújság hasábjain voltak olvashatóak e kezek nyomai, vagy fesztiválújságban, online magazinban, de még egy könyv sorai is ezzel a kézzel íródtak (na jó, félig). fáradt kezek már ezek. Nem öregek, de... de nem is fiatalok.

két kéz. megkeményedtek a régen még puha kis ujjpárnácskák a körmök alatt. megerősödtek. de most mégis úgy érzem, elfáradtak. eltűnt belőlük a lendület. pedig annyiszor csengtek a fülembe Kosztolányi szavai:  

"És el nem unnám, egyre-egyre írnék,
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem."

gondosan vetettem ákom-bákomjaim a csíkos füzetbe. (mosolygok) régen ment. 

de nem tartott örökké. hát ennyi volt? ennyi lett volna? nem tart örökké? nem. én kis naiv meg azt hittem. hiszen élmény volt mindig! minden pillanatát élveztem minden egyes leütésnek, minden egyes papírra kerekített betűnek. de most... mintha nem az enyémek lennének ezek a kezek. mintha nem a régi ütemre járnák az agyam vezette táncot. már nem szeretem visszaolvasni az írásaim. nem érzem magam bennük. 

fura érzés. mégsem kimondott szavakba formálom ezeket a gondolatokat. nem! inkább leírom. hátha...

""

Melegek, okostojások, széptevő ribancok

avagy az alkohol rejtélyes elpárolgásának nyomában

            Nem létezhet olyan budapesti egyetemista vagy már éppen lediplomázott örökkamasz, aki ne fordulna meg a pesti éjszakában rendszeresen vagy hébe-hóba. Van, aki a fárasztó hetet zárja le pár korsó sör társaságában és van, aki az egész hetet végigissza – és mássza –, akár keddtől szombatig. Mindenki a saját ízlése szerint szán rá időt és választ helyszínt, a cél egyezik csak meg: a bulizás.

            Spontán természetem ezúttal otthon hagytam, bár így is előfordult, hogy az éjszakai kaland más irányt vett és máshol végződött, mint ahol terveztem. A tudatosság azonban olyan romkocsmákba, melegbárokba, pubokba, egyetemi napokra és utcákba sodort, ahova egyébként nem mentem volna – de megérte. Az ott eltöltött idő, a megismert emberek, a kisebb-nagyobb kudarcok és sikerek kellettek. Minden napra jutott valami, az emberek pedig legjobb és legrosszabb arcukat mutatták felém és a világ felé.

Kvíz-kedd

a művelt iszogatás

            Budapest a műveltség fellegvára, az intellektuális betondzsungel, ahol a Duna két oldalán a tanulás folyik, véletlenül sem a vodka vagy a tequila. A diákok pedig nem sörtengerben fürdenek, mármint, hogy a tanítás ideje alatt nem... Azon túl a legjava egyik pohártól a másikig küzdi magát, vizet is csak a kocsma mosdójában lát. Ez alól kevés kivétel van, ők a fáradt gőzt békésebb helyeken engedik ki – bár ehhez is szükségeltetik romkocsma.

            „Cirkuszt a népnek”, hirdeti fennen egy Facebookon fellelhető oldal. Az érdeklődő netezők pedig egy röpke, lájkolással eltöltött másodperc után különös kalandlehetőségekhez juthatnak hozzá. Ugyanis a lap szerkesztői szokatlan esti programot ajánlanak hétről hétre, néha még gyakrabban is: lehetőséget arra, hogy 4-6 fős csapatok csatázzanak egymással a kijelölt romkocsmák vagy pubok egyikében. És a résztvevőknek csak egy edzett, éles fegyverre van szükségük: az eszükre. Amiből persze kinek több, kinek kevesebb van, a szórakozás viszont mindkét esetben garantált.

            Ígéretes kezdésnek tűnt, már rögtön a hét elején. A csapat megszervezése igaz, hogy több napot vett igénybe, ám a kezdeti nehézségek után erősnek tűntünk. Mindenkinek más volt a szakterülete, én például sokéves, sikeres Honfoglalós „történelmet” tudhattam magam mögött. Pillanatnyi ihlethiánynak köszönhetően a csapat neve bizarra sikeredett – merthogy nevén kell nevezni a gyereket, a névtelenség nem játszik –, végül a Kommunikatőrök mellett döntöttem. Ebből adódott az este egyik humorforrása is, hiszen a rögtönzött műsorvezetőknek meggyűlt a baja az olvasással. Főleg nálunk.

            Már a regisztrációnál gyanút fogtunk. Akkor pedig még inkább, amikor elhangzott az első kérdés, ami mindössze annyi volt, hogy „melyik csapat nem vett még részt ilyen kvízen?”. A probléma az volt, hogy csak egy csapat mancsai lendültek a magasba. Mi persze nem integettünk, az egyébként magabiztos társaságunk hirtelen megszeppent. Ekkor kezdtek el hirtelen nagyon érdekelni a konkurensek.

            Különös értelmiségi réteg töltötte meg az Ötkertet aznap este, minden asztaltársaság más veszélyeket tartogatott. Ott voltak a jogászok, a közgazdászok, az egyetemisták és a középkorúak. Nők és férfiak vegyesen, kellemes önbizalommal az arcukon. Bár néhányak csapatnevei kisebb elmezavart tükröztek – „Morzsák és szilánkok” vagy „Black Jesus” –, az értelem sajnos látszódott rajtuk. Egyesek vonásaiban mélyen elrejtve.

            Míg átküzdöttük magunkat – több-kevesebb sikerrel – a harminc kvíz-kérdésen, jól szórakoztunk. És az ellenfeleink is, akik úgy ültek székeiken, mintha egész életükben oda tartoztak volna. Lehet, hogy így is volt. Mert nem lehet, hogy valakit csak az vesz rá egy ilyen megmérettetésre, hogy szeret versenyezni. Vagy okoskodni. Egyszerűen ők azok, akik eddig is a város különcei voltak, a barátoktól leszakadó magányos álmodozók vagy stréberek. Esetleg az alkohol vagy koffein allergiától szenvedők.

            Bár nagy jutalom nem járt a győzelemért – csak pár karton cider és egy oklevél –, a győztesek boldog mosollyal arcukon siettek ki a színpadra. Az elvont figuráknak és a könyvmolyoknak felszabadító szórakozással telhet el egy-egy ilyen vetélkedős este, persze a felszabadulás nyilván egyszerűbb lenne félliter Hubertusszal, de ez csak ízlés kérdése. Egyszer mindenkinek érdemes lenne kipróbálnia ilyen intellektuális csatát, talán több alkohollal. Nekünk is megérte, még akkor is, ha tizenháromból tizenharmadikként kellet emelt fővel felmennünk a végén színpadra...

Cseles csütörtök

sosem tudhatod, hová jutsz az éjszaka végére

            Vannak olyan esték, amikor elindulsz valahova, még csak bulizni sem akarsz, csak minél előbb hazakerülni. Végül mégis hajnal ötre érsz haza. És nem onnan, ahonnan akartál.

            Az alkoholfogyasztásnak létezik egy bizarr formája bizonyos társaságokban, mégpedig a sakkozóknál. Ez a furcsa, harmincvalahány éves férfiakból álló csapat köreibe fogadott lassan fél éve, mint tizenkilenc éves nőt. Ami attól érdekes, hogy a Bem Moziban, a sakkozással és sörözéssel eltöltött csütörtök éjszakák mindig megfelelnek a tipikus „kanbuli” leírásának. Dőlnek a figurák, fogynak a nagyfröccsök, kattognak a sakkórák és gyűlnek az üres sörös üvegek.

            Az estém azonban érdekes fordulatot vett: barátnőm SMS-ben invitált az Elte-Napok aznapi bulijára. Így áttekerhettem a Petőfi-hídhoz, ahol már javában folyt az alkohol. Az este pedig megerősítette azt, amit már eddig sejtettem: a mai srácok nem tudják, hogyan csajozzanak.

            Lehet, hogy az alkohol hozta meg az egyedek bátorságát, lehet, hogy eddig beváltak a kisded trükkjeik, ám ezúttal problémáik adódtak. A félrészeg egyetemistákkal körülvett Társadalomtudományi Tanszék kiváló terep volt számukra az előleg kigondolt szövegek megsétáltatásában. Viszont nem volt mindegy, hogy kihez léptek oda. Jelen voltak a buta Barbik, a hippi Helgák, a könyvmoly Katák és a részeg Riták. A szerencsétlenebbek pedig nyilvánvaló érzékkel az újságíró tanoncokat közelítették meg, vesztükre.

            „Van öngyújtód? Nincs? Nem baj, hogy hívnak?”, „Miért vagytok itt ma este? Kire vártok?”, „Szia! Most küldtem SMS-t, megkaptad? Nem? Persze, hogy tudom, hogy hívnak... Kata. Nem? Jó, akkor Evelin?”, „Mit iszol, kaphatok belőle?” – csak pár kínos beszélgetés kezdete. Vajon a mai majdnem férfiakból veszett ki a kreativitás vagy az alkohol tényleg ilyen sok agysejtet megölne?

            Azonban a részeg Ritákat és a buta Barbikat ezek meggyőzik. Majdhogynem imponál nekik a bénaság, az igénytelenség vagy csak örülnek neki, hogy valaki észreveszi őket három óra intenzív riszálás után? Abban az állapotban már mindegy, milyen szöveggel és milyen külsővel érkezik a hős lovag. De azért lehetőleg kezében vodkanaranccsal.

            Az órák múlásával és az alkoholfogyasztás mennyiségével egyenes arányban nőtt a részegek, az összemelegedett táncosok és a lábunk alatt csörgő pohárszilánkok száma. A humánus természetűek is kezdték feladni a harcot, inkább taxiért csörögtek vagy kerékpárjuk után néztek.    Ekkor érkezett a csajozó pasik második hulláma: akik nem keltek el a buli utolsó órájáig, újult erővel bevetették képességeiket, ezúttal viszont orvvadászat formájában. Mert a pár józanon kívül már csak a kevésbé kapós, de annál kapatosabb lánykák bukdácsoltak a padlón lévő italtengerben. És áldozatul estek a végén.

            Rendben van így ez a hendikep meccs? Valószínűleg nincs. Szabályos? Igen. Megtörténik? Minden este. És a tanulság? Az még várat magára.

Szenvedélyes szombat

melegség magas hőfokon

            A Szex és New York, valamint a hasonszőrű sorozatok után egyfajta klisévé szelídült az, ha az ember lányának meleg barátja van. A köztudatban kevésbé elfogadott férfikülönítmény mintegy kötelező kellékévé vált a nagyvárosi nőnek, azonban tényleg így lenne? A nőknek homoszexuálisok a legjobb barátaik? Mivé lettek talán, kötelező kiegészítővé, mint a magassarkú és a push-up melltartó?

            Ezek az elszomorító gondolatok szerencsére hazánkra nem annyira jellemzőek, hiszen olyannyira előítéletesek vagyunk mindennel szemben, ami a él és mozog és más, mint mi, hogy képesek vagyunk néha átsiklani a jelenlétük felett. Pedig nemcsak az összeöltözött, csupaszín, cuki, fényképezővel rohangáló turista-melegpárok vannak jelen az életünkben. A szomszédaink, a munkatársaink, néha a családtagjaink ők. És nem, nem kell forgolódnod, kedves olvasó, nem kell, hogy paranoiás légy: tényleg ott vannak körülötted. És amúgy nem harapnak. Téged. Csak egymást.

            A pesti móka pedig számukra nyílt terepen történik: nem kell heterókkal vegyülniük, ha szórakozni, pasizni vagy berúgni vágynak; megvannak a saját kis játszótereik. Ahol azok lehetnek, akik, bárminemű színjáték nélkül.

            Egy ilyen buliba csöppentem én is bele, még csak nem is véletlenül, hanem szántszándékkal, sokéves várakozás és pár hetes tervezés után. Útitársul a krémhez szegődtem: csoporttársnőmhöz, legjobb (meleg) barátjához és annak két (meleg) barátjához. Készséges és lelkes kalauznak bizonyultak a szombat esti forróságban...

            Más világban élnek, ez már az alapozó iszogatás során feltűnt. Egyikőjük zuglói lakásán beszélgettünk, e mellé a legújabb bulizenék és a divat társult. A trió pedig minket, mint az este női résztvevőit szépen lassan beavattak az életükbe, a nehézségeikbe és abba, hogy tulajdonképpen mire számíthatunk a bárban, ahova tartunk.

            Nem volt könnyű feladat a miénk. Riporteri minőségben végigtáncolni az éjszakát olyan, mintha bartenderként dolgoznánk. A buli adott, készítjük az italokat, ám a megkóstolásuk már nem a mi feladatunk: mások fogyasztják el a koktélokat jóízűen előttünk. A pasikról nem is beszélve.

            A taxi begördült a Király utcába, mi pedig a banknegyed közepén, a WAMP katakombáiba tartottunk. A hosszú fémlépcsősoron való letipegés közben csattogtak alattunk a fokok, lent pedig kirajzolódott előttünk egy fehér, kék fényben úszó helyiség.

            A látvány elképesztő volt, először még csak nem is meglepő: egy teremnyi pasi rázta magát ritmusos, latin zenékre. Pár másodperc elteltével viszont feltűntek az apró részletek is: alig voltak nők és nem volt egyetlen, apró ruhácskában riszáló tini sem. Sőt, a meglepően jóképű és testű férfiak egymással táncoltak!

            Öt perc kérdése az egész. Hamar hozzá lehet szokni a szokatlan tánctérhez, az üvöltő zenéhez és a színpadon táncoló chippendalekhez. És amíg mindenki őket figyeli, a szemfüleseknek feltűnhet még valaki: a „hegedűs a háztetőn”, aki ez esetben a hegedűs volt a díszlet tetején, a félhomályban.

            Pár óra elteltével pedig már semmi meglepő nincs semmiben. A világ legtermészetesebb dolga, ha férfiak vagy éppen nők simulnak egymáshoz a ritmusra; a transzvesztiták sem tűnnek döbbenetesnek, mikor eltipegnek előttünk magassarkújukon, nyakukban tollboával. A legijesztőbb az, amikor az ember kilép az utcára: hirtelen rózsaszínből és fehérből szürkébe vált a világ, a járókelők kötekedőek, az eső pedig zuhog. A szingli nők fejében egy gondolat marad: de kár, hogy egyik sem volt heteró!

Érdekes világ. Furcsa emberek. Abszurd helyzetek. Ez van, ez Budapest

A világ bármelyik városa lehetne, mindenhol történnek szokatlan dolgok vagy éppen tipikus szituációk, azonban ez az a pár milliós közösség, amelyről elmondhatjuk: igen, a miénk. Sokat változott, különösen az elmúlt években, ám az igazán markáns dolgokban megmaradt olyan, amilyen eddig is volt. Nagypolgári. Nyüzsgő. Gyönyörű. Piszkos. Utálható. És szerethető.

Varga Klára