15 perc a modortalan taxissal és a meghökkentő történeteivel

Már ketyeg az óra. A biztonsági öv becsatolva, a slusszkulcs elforgatva, indulunk. A járműben három utas tartózkodik, különféle hozzáállással. Az egyik, a kedves barátnőm Petra, aki ügyet sem vesz a taxisofőr otromba megjegyzéseire. A másik személy maga a gépkocsivezető, a nemtörődöm szemlélet kiemelkedő képviselője. A bal szélen ülő, csendben tűrő személy pedig jómagam. És, hogy miért ennyire feszült a légkör?  Té, mint taxizunk.  A taxisokban kialakuló ellenszenv az utasok felé szituációfüggő, vagyis néhány esetben célravezetőbb, ha a vendéget „átutazónak” tekintik. Ezalatt azt értem, hogy semmi más nem lebeg a szemük előtt, csak a szép summa, amit az út végén szemtelenül elkérnek. Ami a röpke néhány perc leforgása alatt történik, arról (általában) egyik fél sem beszél szívesen.

Szatyrokkal a kezünkben vágunk neki az útnak, mindketten felkészülve az esetleges kellemetlenségekre. Nem szívesen taxizunk, de kényelmesebb megoldásnak bizonyul, mint bármelyik tömegközlekedési eszköz. Erőt veszek magamon és megkocogtatom a taxis kocsi ablakát. Azonnali a válaszreakció, a sofőr közli, hogy jelen pillanatban semmi dolga nem akadt, így készségesen a rendelkezésünkre áll. A tasakokat az őket megillető helyre tesszük, a csomagtartót megtelítettük élettel, majd beszállunk az autóba. „A Kisgödöri dűlőbe megyünk, ami tulajdonképpen a Kertalja út folytatása. Ha a teniszpályánál balra lekanyarodunk, akkor egyenes út vezet odáig.” – jelentem ki határozottan, remélve, hogy ismeri a járást. ( A taxisok többsége mindig másfelé veszi az irányt, majd közlik, hogy félreértették a címet…)

Míg a diszpécser megállás nélkül szajkózza a szükséges mondatokat, mi szótlanul nézünk magunk elé. Kis idő múlva a sofőr kötelezőnek érzi, hogy megmukkanjon, már-már úgy tűnik, hogy feladatkörébe tartozik a kínos csend megtörése. És akkor elhangzik a bűvös mondat:

„Ugye milyen szép időnk van? Nem tudom hallották-e, hogy néhol még zivatarok is várhatóak, főként a megyében.” – kérdezi a taxis, remélve, hogy az időjárás, számunkra is érdekfeszítően izgalmas témának bizonyul. Illedelmesen válaszolunk, némileg hangsúlyozva, hogy inkább mélyre szántó gondolatainkba burkolóznánk. A sofőr nem igazán vesz erről tudomást, és elmerengve folytatja mondanivalóját. „ Azt hallottam, hogy este esni fog. Nem lehet kiigazodni az időjáráson, az ember sosem tudja, hogy mit vegyen fel. Hol melege van, hol pedig fázik.” – értetlenkedik a „kényszervállalkozó”. A visszapillantó tükörben ránézek a barátnőmre, és a metakommunikáció segítségével jeleket adunk egymásnak. Kommunikáció ide vagy oda, reflektálnunk kellett az elhangzottakra. „Igen, persze. Szerencsére nálam mindig vagy egy farmerkabát, ami rendkívül hasznos ruhadarab. Ha tűz a nap fénye, akkor leveszem, ha úgy érzem, hogy ráz a hideg, akkor pedig értelemszerűen felveszem.” – ezzel a semmitmondó válasszal azt sugalltam, hogy a diskurzus számomra befejeződött. A közeli ismerősöm, akit a „szófukar utas” jelző is megilletné, kívülállóként figyelte az eseményeket. Magunk mögött hagyva a kilométereket, rádöbbentem arra, hogy a taxisok élete, életvitele önmagában megér egy misét. Kíváncsi természetemhez híven, kötelezően éreztem, hogy feltegyek néhány furmányos kérdést. Az utasokra fókuszáltam, főként a „celebekre”. Jóllehet, nem párbeszédek díjnyertes témaköre, mégis sokakat foglalkoztat. Miben más egy ismertebb személyt fuvarozni, akinek minden lépését árgus szemekkel figyeli a média? Lesifotósok hadával kell nap, mint nap megküzdeniük, ugyanakkor példát is mutatva. Mázli, hogy kacskaringósan haladunk előre, Tatabánya utcáit aprólékosabban körbejárva. Az viszont más kérdés, hogy a kalandos, és sztoriktól hemzsegő utunkat a pénztárcánk tartalma sínyli meg. 

„Már Alföldit is vittem. Flegma ember, lenézi mindazokat, akik egyszerű átlagemberek. Nagyon fennhordja az orrát, csak magát tiszteli. Neki semmi és senki sem számít, szívtelen és kegyetlen alak. Az utazás minden egyes percét utáltam.” – meséli dühöngve a sofőr. Uralkodik az indulatain, kis híján trágár szavak is elhagyják száját. Gondolatok kuszán cikáznak elmémben, de hirtelen elkapok egy kisebb foszlányt: „Éjnek éjjelén Alföldi Róbert mégis mit csinált a belvárosban?” Tépelődik egy kicsit, majd válaszol: „Egyik buliból tartott hazafelé, azt viszont nem tudom, hogy pontosan milyen rendezvényre volt hivatalos. Emberileg viszont… – érződik, hogy méreggel vegyül a monológ folytatása – egy nagy nulla.” Önmagát ismétli, de ezáltal egy olyan képet kapunk Alföldi Róbertről, ami még véletlenül sem szorul magyarázatra. A vélemény – mint tudjuk – szabad… A gépkocsivezető lehiggad és meséli tovább fordulatos sztorijait. A taxisok eseménydús történetei hallgatóságért kiáltanak. Az első öt perc elteltével nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy ez a tizenöt perces utazás, mégsem lesz olyan hétköznapi.

Fény derül arra is, hogy hazánk celebjei felsőbbrendűségüket folyton folyvást hangoztatják, a taxisokat léhának és mihasznának titulálva. Noha az esetek többségében „hiénák”, ők is munkakeresők. Ugyanúgy megérdemlik a tiszteletet, mint bárki más. A rivaldafény óriási magabiztosságot ad a sztároknak, ezért úgy érzik, a nap minden egyes percében tündökölnek. A „ragyogásuk” pedig elvakítja ítélőképességüket, és a környezetüket más színben tünteti fel.

A dialógus mondhatni elveszi az eszünket, a fuvaros továbbhalad. Szerencsére a barátnőm észreveszi a megváltozott irányt, és szóvá teszi. Azt követően visszafordulunk és bekanyarodunk az ismerős kis utcába. A kezdeti nyers szófordulatok eltűntek, a haragos megjegyzéseknek pedig már nyoma sincs. A sofőr nyugodtabban kezeli a kormányt, a fuvarosokról alkotott képem másfajta értelmezést nyer, a barátnőm pedig néha már sóhajtozik is. Tizenkét percen át tartó mozdulatlanság őt is megviseli.

Megannyi megválaszolatlan kérdést borítékolok, remélve, hogy a következő alkalommal feltehetem őket. A kakukkra pillantok, majd beletörődött mozdulattal a pénztárcámat kicipzározom, az aprópénz zörgése végszóként szuperál.

Fizetek. Az útért, a dialógusért, a kanyarokért, az érdekfeszítő sztorikért. Vajon ezek a történetekben valóban ennyit érnek? Mindenesetre a takszista elsőrangú üzleti érzékkel rendelkezik.

Eötvös Natália