Minap bandukoltam egy tömeg közepén az egyik bevásárló központban. Folyton az járt a fejemben, hogy mit is kell vennem. Mint régen a reklámban: tej, kenyér, hercz-szalámi… Közben hallottam az emberek duruzsolását, néha érthetően, néha pedig csak foszlányokban.Épp a pékárukhoz értem, mikor valami furcsa, kicsit cincogó hang ütötte meg a fülem. Nagyon kellemes volt, tiszta, őszinte.

Ahogy a hang felé fordultam, egy pici 3 éves forma kislány állt a sorok között, kezében a kiskosara, és egy rózsaszín kalap takarta homlokát. Énekelt! Tágra nyílt szemekkel nézte a sok „óriást” aki rá sem nézve kerülgette, mint egy akadályt. Közelebb mentem, megdermedve figyeltem, amit a kislány tesz. Pontosan nem értettem mit énekel, de a dallama magával ragadott.

Pár perc múlva körbenéztem, és lelassult minden. Akik eddig futottak, hogy a legfontosabbat, legolcsóbbat tudják a kosárba rakni, most háttal álltak a polcoknak, és a kis kalapost figyelték. Mintha megállították volna a statisztákat egy filmforgatáson, pont olyan érzésem volt. Már nem gondoltam a tej, kenyér, herz-szalámira, csak hagytam magam, hogy megérintsen. Különös nyugalom és boldogság fogott el. Már épp lépni akartam felé, hogy még közelebb menjek, mikor egy tőlem idősebb hölgy oda sietett, kézen fogta, és annyit mondott neki, „siessünk, már így is elkéstünk!”

A pici lány megfordult, a kalapot véletlenül leverte, és akkor, abban a pillanatban értettem meg, mit akart velem, velünk közölni! Az igaz szeretet falakat rombol le, ha szívből adják!

Nem volt haja. Sem szemöldöke, pici kis vékony kezével a földre nyúlt, felvette a leejtett rózsaszín fejfedőt, és elsétáltak a pénztárak felé.

                                                                                              G.A