Érdekes dolog megtalálni valamit, amiről azt hitted, végleg elveszett. Nem lehet véletlen. Egy időre el kellett veszítsd, és most, pont ebben a pillanatban kellett megtaláld. Mint a csók, ami sosem késik, mindig pont akkor csattan el, amikor kell. Ezt egy óriásplakáton olvastam a Mészáros utcában. Arra nem emlékszem, hogy mit reklámozott, de egy időben minden nap arra jártam, és hát az Alagút-Lánchíd-Clark Ádám tér Bermuda háromszögében el lehet veszni akár félórákra is, köszönhetően a budapesti közlekedésnek. De talán egy időre el is kell, hogy vessz, és majd „jókor, jó időben, a megfelelő időpontban” meg fognak találni. Vagy Te saját magad. Így van ez nem csak a csókokkal.

Ezt a novellát öt éve írtam, a Színművészeti Egyetem műsorkészítő-műsorvezető szakos felvételijének harmadik fordulóján. Nem vettek fel.

Kocsis-Meriadt Brigi

 -----

Lombos fűzfák alatt

Délután 3 óra. Csendben teszi le a Pénzügyi alapok című, 978 oldalas jegyzetet (mindig megszámolja, hogy tudja, mennyi van még hátra). Közben kicsúszik mögüle az Orwell könyv. Az üres éjszakai buszon találta, valaki ott felejthette. Gondolta, elolvassa: úgyis csak 215 oldal.

Holnap vizsga. Tanulnia kellene. Egyedül van otthon, kint ül a kertben, a nagy szomorúfűz alatt. Apukája ültette, hogy legyen egy árnyas zug, ahová behúzódhat az ember, ha „fáj neki a világ”. Ha látná, biztosan rá szólna, hogy: „Ne sunyiban lányregényt olvass, ha már egyszer felvettek az egyetemre.” Őt nem vették felé. Kertész lett. Mert szerette a fákat. Nem beszéltek vissza. Talán most is nézi őt. Lassan visszakerül az Orwell a pénzügyekbe.

Sosem értette azokat, akik magukban beszélnek. Az autóban, a buszon, a boltban, az utcán, az orvosi rendelőben. A headsetek divatba jötte óta pedig teljesen megzavarodott. Minek beszélget magával az ember? Hisz mindig együtt van ő és ő (ez már magában is skizofrénia). Mit újságolhatna magának, amit nem tud? Ami pedig egyértelmű, azon felesleges gondolkodni. Azt már kigondolták.

A naplóírás az persze más. Azt az idősebb önmagunknak írjuk, hogy ne feledjük el a régi fogadalmainkat, vágyainkat. Hogy legyen egy kapaszkodó a változással szemben. Mint a „Találkozás egy fiatalemberrel”-ben. Azt elemezte az érettségin. A szamárfüles tételt választotta. Cinkelt kártya. Nem jött be. Mintha valaki tudta volna, hogy csak azt az egyet nem tanulta meg.

A vizsgán megbukott. Otthon ül. A TV előtt dohányzik. Ezt a filmekben a nagyon nihil, nagyon menő, öntudatos, feminista, mélyhangú vampok nyomják. Ő meg mindig szoprán volt. Már ha volt kóruson, mert utálta a próbákat. Olyan közel ültek egymáshoz abban a kicsi, alagsori teremben. A másfél óra végére elfogyott a levegő, úgy érezte, fojtogatják a mellette ülők. Azzal, hogy figyelik. Hogy ásít. Hogy megvakarja a vállát, mint mindig idegességében. És hogy megint kilóg a bugyija.Megvakarja a vállát és megigazítja a bugyiját. Nézi a TV-t. Egyedül. A TV-vel.

Egyre többször fél. Régen nyugodtan ment végig a Moszkva téren, ha találka volt éjfélkor az óránál. Bár akkor mindig ivott előtte valamit. Meg utána. Mindenki ezt csinálta a gimiben. Aki nem, az lúzer volt. Vagy stréber.

Ma már fél. Igaz, nem is iszik már. Húsz fölött még alkoholistának néznék az embert.

Amikor kicsi volt, apukája elmondta neki, hogy a boltokban azért állnak fekete ruhás férfiak mindenhol, mert szemmel tartják a rendet. Ha valakit lopáson kapnak, beviszik egy hátsó szobába, aminek ablaka van, hogy addig is ügyelhessenek a rendre. És ott bent elkérik az igazolványokat, megmotoznak, és ha nem lehet „valahogy” elintézni, a rendőrséget is értesítik. Levetkőztetik az ember lelkét. Csupaszra. És mindebből kívülről csak az ablak látszik. Az is tükörnek. Figyelnek téged, amíg szembenézel önmagaddal.

Amióta meghalt apukája, sokszor érzi, hogy nincs egyedül. Sehol. Még a fürdőszobában sem, pedig oda apu négy éves kora óta nem nyitott be, amikor mosakodott. Egyre többször fordul elő, hogy feszültnek érzi magát. Társaságban sem mer feloldódni. Mintha valaki mindig szemmel tartaná. A rendet. Az életében. Szeretne megfelelni a közízlésnek. Néha nevet, pedig semmit sem talál viccesnek. Fekete magassarkút hord, mint minden jóravaló nagyon nihil, nagyon menő, öntudatos, feminista vamp. Akinek mély a hangja. És vett egy headsetet.

Kedves Naplóm!

Ma elolvastam az Orwellt, amit a buszon találtam. Félek. Úgy érzem nem puszta fikció. Hogy rólam szól. Hogy nincs egy percem egyedül. Mindig szemek merednek rám. Az autóban, a buszon, a boltban, az utcán, az orvosi rendelőben. És én visszanézek. Olykor muszáj felhívnom valakit, csak hogy beszéljek. Hogy lássák, nem vagyok egyedül. Nem vagyok védtelen. Sőt, engem folyton hívnak, nekem még a boltban is fontos beszélgetéseket kell folytatnom. Éjjel nem használom a headsetet. A telefont olyankor jól láthatóan a fülemhez szorítom, hogy mindenki tudja, bármikor hívhatok segítséget. És hogy ne halljam, ahogy élnek körülöttem.

Amúgy tegnap itt volt az új kertész. Megnyírta a fűzfát. Most besüt a nap. Meg lehet fulladni alatta.