Melegek, okostojások, széptevő ribancok

avagy az alkohol rejtélyes elpárolgásának nyomában

            Nem létezhet olyan budapesti egyetemista vagy már éppen lediplomázott örökkamasz, aki ne fordulna meg a pesti éjszakában rendszeresen vagy hébe-hóba. Van, aki a fárasztó hetet zárja le pár korsó sör társaságában és van, aki az egész hetet végigissza – és mássza –, akár keddtől szombatig. Mindenki a saját ízlése szerint szán rá időt és választ helyszínt, a cél egyezik csak meg: a bulizás.

            Spontán természetem ezúttal otthon hagytam, bár így is előfordult, hogy az éjszakai kaland más irányt vett és máshol végződött, mint ahol terveztem. A tudatosság azonban olyan romkocsmákba, melegbárokba, pubokba, egyetemi napokra és utcákba sodort, ahova egyébként nem mentem volna – de megérte. Az ott eltöltött idő, a megismert emberek, a kisebb-nagyobb kudarcok és sikerek kellettek. Minden napra jutott valami, az emberek pedig legjobb és legrosszabb arcukat mutatták felém és a világ felé.

Kvíz-kedd

a művelt iszogatás

            Budapest a műveltség fellegvára, az intellektuális betondzsungel, ahol a Duna két oldalán a tanulás folyik, véletlenül sem a vodka vagy a tequila. A diákok pedig nem sörtengerben fürdenek, mármint, hogy a tanítás ideje alatt nem... Azon túl a legjava egyik pohártól a másikig küzdi magát, vizet is csak a kocsma mosdójában lát. Ez alól kevés kivétel van, ők a fáradt gőzt békésebb helyeken engedik ki – bár ehhez is szükségeltetik romkocsma.

            „Cirkuszt a népnek”, hirdeti fennen egy Facebookon fellelhető oldal. Az érdeklődő netezők pedig egy röpke, lájkolással eltöltött másodperc után különös kalandlehetőségekhez juthatnak hozzá. Ugyanis a lap szerkesztői szokatlan esti programot ajánlanak hétről hétre, néha még gyakrabban is: lehetőséget arra, hogy 4-6 fős csapatok csatázzanak egymással a kijelölt romkocsmák vagy pubok egyikében. És a résztvevőknek csak egy edzett, éles fegyverre van szükségük: az eszükre. Amiből persze kinek több, kinek kevesebb van, a szórakozás viszont mindkét esetben garantált.

            Ígéretes kezdésnek tűnt, már rögtön a hét elején. A csapat megszervezése igaz, hogy több napot vett igénybe, ám a kezdeti nehézségek után erősnek tűntünk. Mindenkinek más volt a szakterülete, én például sokéves, sikeres Honfoglalós „történelmet” tudhattam magam mögött. Pillanatnyi ihlethiánynak köszönhetően a csapat neve bizarra sikeredett – merthogy nevén kell nevezni a gyereket, a névtelenség nem játszik –, végül a Kommunikatőrök mellett döntöttem. Ebből adódott az este egyik humorforrása is, hiszen a rögtönzött műsorvezetőknek meggyűlt a baja az olvasással. Főleg nálunk.

            Már a regisztrációnál gyanút fogtunk. Akkor pedig még inkább, amikor elhangzott az első kérdés, ami mindössze annyi volt, hogy „melyik csapat nem vett még részt ilyen kvízen?”. A probléma az volt, hogy csak egy csapat mancsai lendültek a magasba. Mi persze nem integettünk, az egyébként magabiztos társaságunk hirtelen megszeppent. Ekkor kezdtek el hirtelen nagyon érdekelni a konkurensek.

            Különös értelmiségi réteg töltötte meg az Ötkertet aznap este, minden asztaltársaság más veszélyeket tartogatott. Ott voltak a jogászok, a közgazdászok, az egyetemisták és a középkorúak. Nők és férfiak vegyesen, kellemes önbizalommal az arcukon. Bár néhányak csapatnevei kisebb elmezavart tükröztek – „Morzsák és szilánkok” vagy „Black Jesus” –, az értelem sajnos látszódott rajtuk. Egyesek vonásaiban mélyen elrejtve.

            Míg átküzdöttük magunkat – több-kevesebb sikerrel – a harminc kvíz-kérdésen, jól szórakoztunk. És az ellenfeleink is, akik úgy ültek székeiken, mintha egész életükben oda tartoztak volna. Lehet, hogy így is volt. Mert nem lehet, hogy valakit csak az vesz rá egy ilyen megmérettetésre, hogy szeret versenyezni. Vagy okoskodni. Egyszerűen ők azok, akik eddig is a város különcei voltak, a barátoktól leszakadó magányos álmodozók vagy stréberek. Esetleg az alkohol vagy koffein allergiától szenvedők.

            Bár nagy jutalom nem járt a győzelemért – csak pár karton cider és egy oklevél –, a győztesek boldog mosollyal arcukon siettek ki a színpadra. Az elvont figuráknak és a könyvmolyoknak felszabadító szórakozással telhet el egy-egy ilyen vetélkedős este, persze a felszabadulás nyilván egyszerűbb lenne félliter Hubertusszal, de ez csak ízlés kérdése. Egyszer mindenkinek érdemes lenne kipróbálnia ilyen intellektuális csatát, talán több alkohollal. Nekünk is megérte, még akkor is, ha tizenháromból tizenharmadikként kellet emelt fővel felmennünk a végén színpadra...

Cseles csütörtök

sosem tudhatod, hová jutsz az éjszaka végére

            Vannak olyan esték, amikor elindulsz valahova, még csak bulizni sem akarsz, csak minél előbb hazakerülni. Végül mégis hajnal ötre érsz haza. És nem onnan, ahonnan akartál.

            Az alkoholfogyasztásnak létezik egy bizarr formája bizonyos társaságokban, mégpedig a sakkozóknál. Ez a furcsa, harmincvalahány éves férfiakból álló csapat köreibe fogadott lassan fél éve, mint tizenkilenc éves nőt. Ami attól érdekes, hogy a Bem Moziban, a sakkozással és sörözéssel eltöltött csütörtök éjszakák mindig megfelelnek a tipikus „kanbuli” leírásának. Dőlnek a figurák, fogynak a nagyfröccsök, kattognak a sakkórák és gyűlnek az üres sörös üvegek.

            Az estém azonban érdekes fordulatot vett: barátnőm SMS-ben invitált az Elte-Napok aznapi bulijára. Így áttekerhettem a Petőfi-hídhoz, ahol már javában folyt az alkohol. Az este pedig megerősítette azt, amit már eddig sejtettem: a mai srácok nem tudják, hogyan csajozzanak.

            Lehet, hogy az alkohol hozta meg az egyedek bátorságát, lehet, hogy eddig beváltak a kisded trükkjeik, ám ezúttal problémáik adódtak. A félrészeg egyetemistákkal körülvett Társadalomtudományi Tanszék kiváló terep volt számukra az előleg kigondolt szövegek megsétáltatásában. Viszont nem volt mindegy, hogy kihez léptek oda. Jelen voltak a buta Barbik, a hippi Helgák, a könyvmoly Katák és a részeg Riták. A szerencsétlenebbek pedig nyilvánvaló érzékkel az újságíró tanoncokat közelítették meg, vesztükre.

            „Van öngyújtód? Nincs? Nem baj, hogy hívnak?”, „Miért vagytok itt ma este? Kire vártok?”, „Szia! Most küldtem SMS-t, megkaptad? Nem? Persze, hogy tudom, hogy hívnak... Kata. Nem? Jó, akkor Evelin?”, „Mit iszol, kaphatok belőle?” – csak pár kínos beszélgetés kezdete. Vajon a mai majdnem férfiakból veszett ki a kreativitás vagy az alkohol tényleg ilyen sok agysejtet megölne?

            Azonban a részeg Ritákat és a buta Barbikat ezek meggyőzik. Majdhogynem imponál nekik a bénaság, az igénytelenség vagy csak örülnek neki, hogy valaki észreveszi őket három óra intenzív riszálás után? Abban az állapotban már mindegy, milyen szöveggel és milyen külsővel érkezik a hős lovag. De azért lehetőleg kezében vodkanaranccsal.

            Az órák múlásával és az alkoholfogyasztás mennyiségével egyenes arányban nőtt a részegek, az összemelegedett táncosok és a lábunk alatt csörgő pohárszilánkok száma. A humánus természetűek is kezdték feladni a harcot, inkább taxiért csörögtek vagy kerékpárjuk után néztek.    Ekkor érkezett a csajozó pasik második hulláma: akik nem keltek el a buli utolsó órájáig, újult erővel bevetették képességeiket, ezúttal viszont orvvadászat formájában. Mert a pár józanon kívül már csak a kevésbé kapós, de annál kapatosabb lánykák bukdácsoltak a padlón lévő italtengerben. És áldozatul estek a végén.

            Rendben van így ez a hendikep meccs? Valószínűleg nincs. Szabályos? Igen. Megtörténik? Minden este. És a tanulság? Az még várat magára.

Szenvedélyes szombat

melegség magas hőfokon

            A Szex és New York, valamint a hasonszőrű sorozatok után egyfajta klisévé szelídült az, ha az ember lányának meleg barátja van. A köztudatban kevésbé elfogadott férfikülönítmény mintegy kötelező kellékévé vált a nagyvárosi nőnek, azonban tényleg így lenne? A nőknek homoszexuálisok a legjobb barátaik? Mivé lettek talán, kötelező kiegészítővé, mint a magassarkú és a push-up melltartó?

            Ezek az elszomorító gondolatok szerencsére hazánkra nem annyira jellemzőek, hiszen olyannyira előítéletesek vagyunk mindennel szemben, ami a él és mozog és más, mint mi, hogy képesek vagyunk néha átsiklani a jelenlétük felett. Pedig nemcsak az összeöltözött, csupaszín, cuki, fényképezővel rohangáló turista-melegpárok vannak jelen az életünkben. A szomszédaink, a munkatársaink, néha a családtagjaink ők. És nem, nem kell forgolódnod, kedves olvasó, nem kell, hogy paranoiás légy: tényleg ott vannak körülötted. És amúgy nem harapnak. Téged. Csak egymást.

            A pesti móka pedig számukra nyílt terepen történik: nem kell heterókkal vegyülniük, ha szórakozni, pasizni vagy berúgni vágynak; megvannak a saját kis játszótereik. Ahol azok lehetnek, akik, bárminemű színjáték nélkül.

            Egy ilyen buliba csöppentem én is bele, még csak nem is véletlenül, hanem szántszándékkal, sokéves várakozás és pár hetes tervezés után. Útitársul a krémhez szegődtem: csoporttársnőmhöz, legjobb (meleg) barátjához és annak két (meleg) barátjához. Készséges és lelkes kalauznak bizonyultak a szombat esti forróságban...

            Más világban élnek, ez már az alapozó iszogatás során feltűnt. Egyikőjük zuglói lakásán beszélgettünk, e mellé a legújabb bulizenék és a divat társult. A trió pedig minket, mint az este női résztvevőit szépen lassan beavattak az életükbe, a nehézségeikbe és abba, hogy tulajdonképpen mire számíthatunk a bárban, ahova tartunk.

            Nem volt könnyű feladat a miénk. Riporteri minőségben végigtáncolni az éjszakát olyan, mintha bartenderként dolgoznánk. A buli adott, készítjük az italokat, ám a megkóstolásuk már nem a mi feladatunk: mások fogyasztják el a koktélokat jóízűen előttünk. A pasikról nem is beszélve.

            A taxi begördült a Király utcába, mi pedig a banknegyed közepén, a WAMP katakombáiba tartottunk. A hosszú fémlépcsősoron való letipegés közben csattogtak alattunk a fokok, lent pedig kirajzolódott előttünk egy fehér, kék fényben úszó helyiség.

            A látvány elképesztő volt, először még csak nem is meglepő: egy teremnyi pasi rázta magát ritmusos, latin zenékre. Pár másodperc elteltével viszont feltűntek az apró részletek is: alig voltak nők és nem volt egyetlen, apró ruhácskában riszáló tini sem. Sőt, a meglepően jóképű és testű férfiak egymással táncoltak!

            Öt perc kérdése az egész. Hamar hozzá lehet szokni a szokatlan tánctérhez, az üvöltő zenéhez és a színpadon táncoló chippendalekhez. És amíg mindenki őket figyeli, a szemfüleseknek feltűnhet még valaki: a „hegedűs a háztetőn”, aki ez esetben a hegedűs volt a díszlet tetején, a félhomályban.

            Pár óra elteltével pedig már semmi meglepő nincs semmiben. A világ legtermészetesebb dolga, ha férfiak vagy éppen nők simulnak egymáshoz a ritmusra; a transzvesztiták sem tűnnek döbbenetesnek, mikor eltipegnek előttünk magassarkújukon, nyakukban tollboával. A legijesztőbb az, amikor az ember kilép az utcára: hirtelen rózsaszínből és fehérből szürkébe vált a világ, a járókelők kötekedőek, az eső pedig zuhog. A szingli nők fejében egy gondolat marad: de kár, hogy egyik sem volt heteró!

Érdekes világ. Furcsa emberek. Abszurd helyzetek. Ez van, ez Budapest

A világ bármelyik városa lehetne, mindenhol történnek szokatlan dolgok vagy éppen tipikus szituációk, azonban ez az a pár milliós közösség, amelyről elmondhatjuk: igen, a miénk. Sokat változott, különösen az elmúlt években, ám az igazán markáns dolgokban megmaradt olyan, amilyen eddig is volt. Nagypolgári. Nyüzsgő. Gyönyörű. Piszkos. Utálható. És szerethető.

Varga Klára