Ültünk apukámmal a konyhaasztalnál, ettük a szárazkolbászt a lila hagymával (persze szigorúan update kenyérrel), és megváltottuk a világot. Megint. Mert hát mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek.
Az úgy van, hogy vannak a helikopterek. Akik dinamikusan repkednek ide-oda, történik velük az élet, bejárják Tolnát-Baranyát, és hát szó szerint lenéznek mindenkire. És vannak a leszállópályák, akik lent tespednek a földön, és várják, hogy jöjjön egy helikopter, akit körberajonghatnak. Ami így első ránézésre jó felosztásnak tűnik: rakjunk össze egy helikoptert meg egy leszállópályát, és akkor boldogan élnek, míg meg nem halnak. Csak hogy a dolog nem ilyen egyszerű.
Ugyanis egy leszállópálya sosem fog tudni magasan szárnyalni egy helikopterrel. Sosem fogja megélni ugyanazokat a dolgokat, sosem lehet majd vele beszélgetni légörvényekről vagy költöző seregélyekről. Hozzá haza lehet menni, fel lehet tölteni a kerozintartályt, és másnap tovább lehet repülni. Egyedül.
Keressen hát a helikopter helikoptert magának? Akivel versenyt lehet repülni, akivel őrültségeket lehet csinálni, aki partner mindenben? Egy helikoptert, akivel magasra lehet szállni, de mélyre is zuhanni, ha összeakadnak a propellerek, vagy ha túl nagy a turbulencia köztetek, mert közel repültök egymáshoz? Izgalmas, mozgalmas, szenvedélyes, de egy idő után kiszállsz vagy belehalsz. Mert vagy egymásnak ütköztök, vagy elfogy az üzemanyag, és le kell szállni egy biztonságos leszállópályára.
És a leszállópályák? Milyen az ő életük? Biztonságos háttér országot nyújtanak, mégis csak ritkán kapnak valamit egy helikopterből, aki két kaland között csak megpihenni tér haza. Akit napokig nem is látnak, aki kitudja merre és milyen helikopterekkel kalandozik. Persze, hogy a leszállópályák idegesek. És magukhoz akarják kötni a helikoptereket. Csakhogy egy helikopter, aki nem repülhet, az már nem is helikopter, csak egy haszontalan roncs.
Apukám helikopter. Én is helikopter vagyok. A húgom is helikopter (ő ráadásul katonai helikopter gépágyúkkal felszerelve). Anyukám pedig leszállópálya, egyelőre mind a hármunknak. Én meg keresek egy helikoptert, de lehetőleg olyat, aki leszállópálya funkcióval is bír. Férfiként. Lehetetlen küldetés.
Anyukám a spájzban hallgatta végig a „magasröptű” beszélgetésünket, majd mikor meghallotta a Barátok Közt főcímzenéjét, távozóban még odaszúrta: Hát édes lányom, sok szerencsét hozzá. Én meg ettem még egy karika kolbászt, kerozin gyanánt. És megállapítottam, hogy leszállópályák és helikopterek helyett valószínűleg herélt macskák és tacskókutyák között fogok megöregedni.
Kocsis-Meriadt Brigi
-----
ti és én
félek veled,
hogy szemed m’ért nevet,
vagy m’ért nem,
hogy mást keres szíved,
s mikor rájössz,
ki vagyok,
tágra nyílt bensőm
eldobod,
hogy hibáimban
más nőt idézel,
hisz ha rám nézel,
nem engem látsz,
hanem azt,
mit a szeretet
velem tett,
félek, hogy túl sok
vagy nekem,
s ha kiszakítod
belőlem önmagad,
szétesem,
s ha nem vagy,
ki szed majd össze
millió szilánkomból?
félek, a jelen
elillanó része vagy,
s mire magamhoz
szorítlak:
hűlt helyed ölelem csak,
félek,
félnék melletted,
hisz erősebb vagy,
mint jómagam.
félek, hogy jobban
ismerlek,
mint szeretni
merjelek,
s jellemed
felfalja
kis titkom.
csak ő maradna!
őt hagyd meg,
bár félek vele,
hisz vagy te,
s félnék mellette,
mert hozzád
és hozzám képest
túl jó, túl gyenge.
félek, már csak
hibáidban látom
alakját,
hisz elfeledtem
csókját, hangját,
hogy csupán
rémült képzelet
az, hogy ’vele’,
mert kell,
mert muszáj,
hogy legyen kiút
belőled.
nagyon félek.
tőletek.