leültem a gép elé. hagyom, hogy sodorjon a gondolatár. majd irányítja a billentyűzeten a fáradt kezem. sok betű van már ezekben az ujjakban. hol diákújság hasábjain voltak olvashatóak e kezek nyomai, vagy fesztiválújságban, online magazinban, de még egy könyv sorai is ezzel a kézzel íródtak (na jó, félig). fáradt kezek már ezek. Nem öregek, de... de nem is fiatalok.

két kéz. megkeményedtek a régen még puha kis ujjpárnácskák a körmök alatt. megerősödtek. de most mégis úgy érzem, elfáradtak. eltűnt belőlük a lendület. pedig annyiszor csengtek a fülembe Kosztolányi szavai:  

"És el nem unnám, egyre-egyre írnék,
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem."

gondosan vetettem ákom-bákomjaim a csíkos füzetbe. (mosolygok) régen ment. 

de nem tartott örökké. hát ennyi volt? ennyi lett volna? nem tart örökké? nem. én kis naiv meg azt hittem. hiszen élmény volt mindig! minden pillanatát élveztem minden egyes leütésnek, minden egyes papírra kerekített betűnek. de most... mintha nem az enyémek lennének ezek a kezek. mintha nem a régi ütemre járnák az agyam vezette táncot. már nem szeretem visszaolvasni az írásaim. nem érzem magam bennük. 

fura érzés. mégsem kimondott szavakba formálom ezeket a gondolatokat. nem! inkább leírom. hátha...

""