féktelen utazás Jim Jarmusch szemével a világ körül
Éjszaka a Földön öt világváros, taxi, sofőr és utas főszereplésével. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy egy tipikus, alacsony költségvetésű művészfilmet láthatunk, ráadásul két óra hosszúságúra elnyújtva. Azonban, ha egy kicsit közelebbről szemügyre vesszük a stáblistát, megtalálhatjuk rajta Roberto Benigni nevét. Márpedig, ha 1991-ben valamihez a nevét adta, az rossz nem lehet. Csak szórakoztató, tökéletesre komponált és lélekbemarkoló.
Több, mint húsz év távlatából nehéz egy filmre jóként tekinteni. Elavultak már az effektek, az operatőr se az igazi, semmi animáció és még a színészek is öregek vagy éppen kevésbé ismertek. Vannak azonban olyan magával ragadó, zseniális alkotások, amelyek képesek beleégni a néző lelkébe. Amiket akármennyiszer is nézünk meg, a hatás nemhogy elmarad, hanem ugyanolyan: lényegtelen, hány évvel lettünk idősebbek. Az Éjszaka a Földön is ilyen: olyan összetett, de mégis harmonikus mű, amely képes megérinteni még a XXI. századi embereket is. És trükkök nélkül. A rendező, Jim Jarmusch talán mégiscsak csal egy kicsit: hiszen kinek nem kell az ámulat?
Még mielőtt az első igazi képsorok eljutnának hozzánk, a húsz, hangerőszabályzó kapcsolgatásával eltöltött másodperc után – mert ki gondolna arra a mai világban, hogy szándékos a csend? – megszólal egy szívbemarkoló dal. Zenének nem igazán mondható: olyan morózus, olyan depresszív, hogy az amúgy is énekre kiéhezett fülek odaragadnak tőle a képernyőhöz. Tom Waits nem tökéletes, de nyugtalanító énekhangjával és a baljós ritmus lüktetésével vonulunk át az első színhelyre, Los Angelesbe.
A kép pedig idomul az eltűnt dalhoz. Ahogy az események és városok – Los Angeles, New York, Párizs, Róma és Helsinki – követik egymást, olyan bájjal képesek odakötni a nézőt, hogy észre sem veszi. Abban zseniális Jim Jarmusch munkája, hogy a filmtörténet legérdekesebb párjait zárja egy taxiba, amiből néha komédia, néha pedig tragédia válik. A társadalom különböző rétegeit olyan szinten vegyíti, hogy az már néha fáj: könnyeket csal a szemünkbe.
A szinkronizált verzió pedig nem ajánlott, hiszen egyedülálló dialektussal – vagy éppen franciául vagy olaszul – beszélnek és ez olyannyira hozzánőtt a színészi játékukhoz, mintha nem is a képernyőn lennének, hanem tényleg csak mindennapi szituációkat látnánk. Olyan kidolgozott karakterek mellé ülhetünk be ilyen kevés idő alatt, amilyeneket ma már két óra elteltével sem tudnak eljátszani a színészek.
Az érdeklődő szemlélődés helyett lassan társaikká válunk a csetlő-botló, húsz-harminc percen át velünk utazó párosoknak. Aztán következik a hirtelen váltás: ha már eléggé megbarátkoztunk velük, érdemes megismerkednünk a többiekkel is. A váltásoknak különös ritmusa van, mintha az lenne a célja a rendezőnek, hogy megtörje a nézőt. Megtörje lelkileg, majd végül az elméjét is. A los angelesi szomorkás, néha humoros jelenet egy karrierista hölgy és egy lepukkant sofőrlány között játszódik; a new yorki egy brooklyni srác útját mutatja be egy frissen emigrált, csupaszív német bohóccal, aki még váltani sem tud; a párizsi egy vak lány története, akit bírál egy fekete férfi, akiről kiderül, hogy hiába lát, nem megy vele semmire; Rómában egy papot traktál szó szerint halálra szexuális élete meggyónásával a temperamentumos sofőr; végül pedig Helsinkiben viszünk haza egy ittas finnt és kompániáját a téli hidegben, majd otthagyjuk a hóban. Ezek a szomorú, elgondolkodtató és humoros részek olyan gépészeti pontossággal váltakoznak, hogy szinte stimulálják az agyunkat. Ahogy haladunk kelet felé, más is történik: mintha a legpiszkosabb és a legzüllöttebb Los Angelestől haladnánk az egyre tisztább Európa felé.
A zajos, baljós dal pedig feltűnik az apró részek között, csakhogy ne mosódjon össze kerek egésszé a történetet és ne higgyük azt, hogy minden rendben van. A hangulatteremtés leírhatatlanul mesébe illő: az elejtett apró megjegyzések vagy éppen a helyszínek közötti vissza és előre utalások megtöltik a filmet, legyen szó akár dialógusokról, utcatáblákról vagy feliratokról. Azt éreztetik velünk, hogy mindennek megvan a helye és ideje, csak hogy újra és újra a padlóra küldjenek minket és az elképzeléseinket. Magával ragadó a történet és elsodor, végül az utolsó képkockáknál még nagyobb kérdésekkel hagy magunkra, mint amekkorákkal beszálltunk a taxikba. Rólunk, az életünkről és nem mellesleg a filmről is.
Varga Klára
