Így a suli vége felé egyre többet gondolkozom azon, hogy vajon miben változtam az elmúlt egy év alatt. Ha a külcsínyt nézzük, elkezdtem magas sarkút hordani és tapadós nadrágot meg rámentem a „vagánykodós, ejjdelazavagyok” ruhákra, mint a terepminta vagy a szakadt farmer. A hajam is rövidebb lett, meg kicsit talán fogytam is (legalább is ajánlom Dr. Chen szűztea krémének, ha már annyiszor halálra csípettem magam a taposógépen abban a rohadt izzasztónadrágban).

De ha a bőröm alá tekintek, akkor odabent is alakult egy-két dolog. Például újra kinyílt a szám és magabiztosabb lettem. Keményedett a páncélom is. Sokat. Bár megolajoztam a zárat, úgyhogy jóval könnyebben is nyílik. Az alapvető értékrendem viszont nem változott, ugyanazokról a dolgokról gondolom, hogy jók és ugyanazokról, hogy rosszak. Bár talán kicsit elnézőbb lettem másokkal, és ezáltal magammal szemben is. Néha belefér, hogy ellógjam az edzést, megjutalmazzam magam egy cukormentes fagyival vagy egy bekezdésen belül két mondatot is "bár"-ral kezdjek. Vagy hogy ne válaszoljak minden e-mailre azonnal és ne essek kétségbe, ha mikrofon van a kezemben, és belekeveredek egy mondatba. Mert nincs rajtam felelősség, és ha hibázok, nem fog lezuhanni egyetlen Boing 747-es sem, nem lesz szökőár Japán partjainál és még csak Taylor Swift sem lesz kevésbé szerelmes.

A változáshoz (vagy ha úgy elegánsabb, a fejlődéshez) valami új kell. Új iskola, új munkahely, új párkapcsolat vagy egy új ország. Valahol olvastam, hogy például akik hosszabb időre külföldi ösztöndíjra vagy kiküldetésre mennek, sokszor a visszatérés után már nem tudnak annyira jól kijönni a régi barátaikkal, mert egész egyszerűen megváltoztak. Persze nem hét perc, hanem fél vagy egy év alatt.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

Hét perc

Még hallatszott, ahogy újratölt a WC tartály, amikor ránézett a telefonjára: 18:54. Hat perc, és minden kiderül. Se üzenetet, se hívást nem jelzett a készülék, csak a digitális órát és a háttérből rá mosolygó, lufikkal és virágokkal felszerelkezett csapatot látta a kijelzőn.

A kép tegnap készült Ferihegyen. Nem is gondolta volna, hogy ilyen sokan kijönnek elé a repülőtérre. Ő csak Zolival akart végre találkozni, erre egy egész hadsereg fogadta. Milyen kedvesek, csak örömet szerettek volna neki szerezni, mégis áthúzták a számításait. Hát még a meglepetés bulival az albérletben. Persze, nem akarta megbántani őket, biztosan sokáig tartott összeszervezni, hogy mindenki ráérjen, és a lakást is olyan kedvesen feldíszítették. Még most is hever egy-két spanyol meg magyar zászló itt-ott a szobában. 18:55.

Amióta hazajött Spanyolországból a szakmai gyakorlatról, egy perc nyugta sem volt. Welcome buli, telefonhívások, közös csajos program a lakótársaival és a szülők is jöttek vizitelni, hogy minden rendben van-e vele. Ma éjjel még fent marad a városban, csak holnap délelőtt megy haza Győrbe. Valentin-nap és végre üres a lakás: Zsuzsi hazament családi születésnapozásra, Nóri meg romantikázik az újdonsült hódolójával. Ki kell használni, mert ritkán fordul elő, hogy mind a két lány máshol tölti az éjszakát. 18:56.

Zolival gólyatáborban ismerkedett meg. Rögtön felfigyelt rá, de persze nem csak ő: minden lánynak feltűnt a vízilabdás alkatával és a nagy dumájával. Mindig ilyennek képzelte. Igazi alfahím volt, teljességgel megközelíthetetlen egy olyan vidékről jött jó kislány számára, mint ő. Aztán az egyetemi bulik közös baráti társaságba sodorták őket, és egy idő után elkezdtek találkozgatni. Sosem felejti el Zoli megdöbbent arcát, amikor a második negyven perces miniszoknyában átdidergett várakozás után kijelentette: tőle aztán lehet notórius késő az Atyaúristen is, ő ezentúl egy perccel sem vár tovább rá a megbeszélt időpontnál. Azt hitte, sosem találkoznak többet. Ez három éve volt, Zoli azóta egyszer sem késett: közös játékukká vált , hogy mindig összehangolják az órájukat, és percre pontosan érkeznek minden randevúra. 18:57.

Persze eleinte Zoli csak az aktuális kalandjairól és a potenciális új áldozatokról mesélt: pusztán barátként tekintett rá. Aztán már legjobb barátként. Már a harmadik félév végén jártak, amikor elcsattant az első csók. Nagy szerelem lett az övék, olyan igazi barátságból szenvedély típusú. Persze voltak nehézségek: Zolinak még sosem volt azelőtt egy-két hétnél tovább tartó kapcsolata, neki pedig kapcsolata sem. Mai napig emlékszik a pillanatra, amikor a Sas-hegy tetején, a tájvédelmi körzetben ücsörögve, Zoli végre kimondta, hogy szereti. Szereti, mert más, mint a többi lány, és végre meg mer bízni valakiben. Arra is emlékszik, hogy mennyire büszke volt akkor magára. 18:58.

Aztán jött ez az ösztöndíj. Mind a ketten pályáztak, végül csak ő nyerte el. Csupán félév, annyit valahogy majd csak kibírnak külön. Megtanul spanyolul, letudja a szakmai gyakorlatot, és februárra már itthon is lesz. A Valentin-napot már együtt tölthetik: pontban este hétkor az albiban, így szólt a megállapodás, mielőtt utoljára megcsókolták volna egymást fél évvel ezelőtt. Miközben a biztonsági zóna felé araszolt, felvillant előtte, hogy mi van, ha Zoli… Hiszen annyi lány legyeskedik körülötte. Aztán elhessegette a gondolatot. 18:59.

A mobiljára nézett: még mindig semmi. Sosem telt még ilyen lassan hat perc. Az az átkozott félév is gyorsabban elrepült. Pontosabban az első öt hónap. A szilveszteri buli után már kínszenvedés volt minden nap. Egyszerre akart hazajönni és örökre kint maradni. Na, nem Marco, hanem a szégyen és a félelem miatt. Csak egyetlenegyszer történt, egyetlenegyszer, pedig hónapok óta kerülgette a sármos spanyol fiú, ő mégis ellenállt. Pedig első perctől fogva vibrált köztük a levegő. 19:00.

Letelt a hat perc. Nagy levegőt vett, aztán a telefon mellé helyezett terhességi tesztért nyúlt. Csak egyetlen csíkot látott rajta: negatív. Azt hitte, hatalmas megkönnyebbülés lesz, de mintha semmi sem változott volna. Gyorsan a táskájába csúsztatta a műanyag lapocskát, aztán újra rápillantott a mobiljára, de még mindig nem érkezett válasz az SMS-ére, amiben egy órával ezelőtt mindent megvallott Zolinak. Lassan elindult az ajtó felé, útközben belenézett a tükörbe: rá sem ismert a lányra, aki visszanézett. Minden lépést megfontolt, hátha azzal is időt nyer. Megállt az ajtónál és a kezét a kilincsre tette. Várt. Szinte hallotta, ahogy a szíve a másodpercmutatóval együtt ketyeg, pedig nem is volt falióra az albérletben. 19:01.

Zoli nem jön többé.

Valami baj van velem. S nem is kicsi. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok, kérdések járták át az agytekervényeimet 2011 nyarán. 23 éves voltam, és még nem voltam szerelmes. Úgy. Kisebb-nagyobb kalandok persze bőven akadtak, de valami mindig hiányzott. Hol az időzítéssel volt a gond, hol valami alapvető nem működött, s volt, hogy úgy volt rossz az egész, ahogy csak az lehet. Mindenesetre kezdtem görcsössé válni. Mikor jön már? Én vagyok az oka ennek? Hogy lehet az, hogy a környezetemben már mindenkinek volt része hasonlóban, csak nekem nem? Szóval, ahogy azt már mondtam, több volt a kérdés, mint a válasz.

Már majdnem feladtam a reményt, amikor egy este minden megváltozott. Megláttam őt, s mintha fejbe vágtak volna. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, s legnagyobb meglepetésemre (lásd előzmények) ő is hasonlóan érzett velem kapcsolatban. Minden tökéletes volt. Mint egy mignon. Minden. Voltak dolgok, amiben kiegészítettük egymást, mint a tészta a cukormázat, s voltak olyanok, amiben teljesen hasonló volt a meggyőződésünk. Úgy gondolom, hogy nincsen bevált recept a sikerre. Már csak egyetlen akadály tornyosult előttünk. Ezer kilométer. Én Magyarországon, ő Németországban. Már a találkozásunk ténye is maga a csoda volt. Ő az évenkénti nyaralásának utolsó napját töltötte itthon, én meg pont egy napja jöttem vissza a Balatonról. Erre mondják, hogy a sors így akarta.

De valahogy mégsem, mert a közös tervezgetések, hogy ki költözik ide, s ki oda, majd a közös családi fészek kialakítására tett kísérletek mind kudarcba fulladtak. Már nem emlékszem arra, hogy ki követte el az első apróbb hibát, amelyből következett az összes többi, de már nem is lényeges. Voltak pillanatok, amikor meg lehetett volna talán állítani a folyamatot, a nagy távolság azonban elnyelte ezeket. Mintha csak kéthavonta ehetném meg a világ legfinomabb süteményét, s addig csak a kirakaton keresztül bámulhatnám. Valaki a minap kérdezte tőlem, hogy szerintem működnek-e a távkapcsolatok. Most már bizton állíthatom, hogy nem. Ugyanis ha a mignont nem eszik meg, akkor megromlik.

Bernáth Péter

Egy bűnöm van, sváb vagyok!
Málenkij robot a távoli Oroszországban

Volt egyszer egy tábor, messze Magyarországtól. A volt Szovjetunió mélyén, elrejtve a világ szeme elől. Félelem és rettegés szaga terjengett, ködbe borult, szabadulni nem lehetett. Rabokat őriztek, zártak be mély vermekbe, sötét magányos zárkákba. Verés, éheztetés, és a mindennapos megaláztatás. Érdemelte ki ezt több száz magyar nő, kiket a kollektív bűnösség jegyében hurcoltak el, messze hazájuktól. A bűn csupán egy szó: sváb. És semmi más…

„… tudom mit jelent éhezni, fázni, rettegni, és oly nagyon hiányolni. Egy életre megtanultam, hogy csak a bennünk rejlő erő ment meg minket, mert más nem fog…” – Emlékszik vissza keserű emlékére Kimmel Ferencné, lánykori nevén Virsinger Erzsébet, akit az oroszok egészen a volt Szovjetunió mélyére tereltek.

A második világháború kezdetével, a kis Szendehelyi falu lakói nem sokat érzékeltek a nagyvilág eseményeiből. Televízió nem volt, csupán a szóbeszéd, és a pletykák hintették el a félelem, vagy épp a remény csíráját. Az élet nem állt meg, de azt már érzékelték az ott lakók, hogy nehéz, és talán napról napra nehezebb. Élelem kevés volt, minden betevőért meg kellett küzdeni. Ahogy telt az idő, az oroszok egyre mélyebben érintették a kis, Börzsönyi falvakat. Letáboroztak, és mindent elvettek az amúgy is szegény, ártatlan családoktól. Itt kezdődött Erzsi néni története is, aki már a kezdetektől eldöntötte, megvédi önmagát, és erőn túl is kiáll szeretteiért.
Csillog a szem, egy könnycsepp gördül le idős, meggyötört arcán. Benne életre kelt az elfelejthetetlen múlt szörnyű emléke. Mesélni nehéz erről. Bár fogalmam sincs róla, szinte érzem, ahogy lüktet a szíve. Szorongatják az emlékek, a rémálmok, melyek ennyi év után sem hagytak alább.

„Menekülni nem tudtunk, csupán várni, és remélni, hogy minden jobbra fordul. Az oroszoktól nagyon féltünk, főleg, mert sváb létünkre gyűlöltek minket!” – meséli Erzsi néni, aki érezhetően kezd belemerülni az emlékekbe. Érzem a fájdalmát, összeszorul a gyomrom.
Ahogy múlt az idő, úgy fogyott az emberek bizalma. A bizalom, hogy minden megoldódik, és az oroszok elhagyják a szegényes falut. De a fordulat, nem várt mód, egy mindennél rosszabb jövőt hozott. Egy nap „behívás érkezett”. Egy hívás. Nagy messziről, és még messzebb. „Írd alá, különben…” – hangzott el a fenyegetés az orosz katonák szájából, kik azt a parancsot kapták, hogy szedjék össze a német nemzetiségű nőket, és hurcolják el őket a Dnyeper partjára, „málenkij robotra” (kis munka). Erzsi néni tudta, visszaút nincs, menni kell, és beletörődni, különben a bosszú még kegyetlenebb lesz. Összeszedte télikabátját, egy kilós kenyeret, némi bátorsággal fűszerezve.
- Úgy éreztem, bármit ki fogok bírni. Megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, én hazatérek. Hazatérek a családomhoz, és ahhoz a férfihoz, akit a háború előtt ismertem meg.” – mondja az idős hölgy, majd elhallgat. Talán az emlékek. Csendben félre tekintek, hagyni akarom belemerülni gondolataiba.
- A férfi, akit megismertem, akkor már a távoli Don kanyarban harcolt. – Csendülnek fel ismét a szavak, majd így folytatja: - Semmit nem tudtam róla, de úgy váltunk el, hogy megkeres, ha vége a háborúnak. Itt már semmi nem maradt nekem. Csak a remény, a szeretet, és a kitartás. A kitartás, mely talán a legnehezebben felépített értékünk. Kitartani valami mellett, úgy, hogy közben minden elveszik. Talán ez az, melyet sehol nem tanítanak. Mely csak úgy születik bennünk, ha tudjuk, van miért kitartani. Van miért élni. Van miért folytatni.” – Arcán félénk könnycsepp, majd halvány büszkeség jelenik meg tekintetében.
„Két hétre kell elmenni, vasutat építeni.” Hazudták az oroszok Erzsi néninek, és a többi szendehelyi társának. A menet gyalog indult útnak, egészen Kálkápolnáig. Ez csupán az első próbatétel volt, melyet Erzsi néni elviselhetetlen izomlázzal, de kibírt. Sokan már itt összeestek, úgy kellett támaszt nyújtani nekik. Az út végén jött a vagonírozás. Marhacsorda, egybeterelt vadak. Az állapotok embertelenül undorítóak voltak. Gyomorforgató szagok, idegen testek összezsúfolása. Az első állomás végén egy romániai iskolába lett elhelyezve a már reményvesztett „csürhe”. Nyughelynek szalmát szántak nekik, itt már semmi nem kellett ahhoz, hogy ne érezzék magukat megalázott állatnak.
- Az éjszaka folyamán kigyulladt az iskola. A szalma olyan gyorsan lángra kapott, csoda, hogy minket nem tudott elkapni…” – gondolkodik Erzsi néni a különös eseten, majd így szól: - Lehet, hogy nem volt véletlen? Ez már sosem fog kiderülni.” – elmélkedik az idős hölgy, és láthatóan magáévá teszi a gondolatot, hogy talán már ott meg akarták ölni őket. Másnap a vonat továbbindult, mintha mi sem történt volna. Kevés alvás, és még több ijedtség után az egybeterelt rabok újra a vonaton találták magukat. A következő állomás már a végállomás volt. Egy láger. Egy börtön. Egy halálos ítélet. „Szabadulni innen nem fogtok” – Hangzott el a véresen komoly fenyegetés. Itt megkezdődött a pokol, az éhezés, és a folyamatos rettegés.
- Nem mondom, hogy úgy viselkedtem, ahogy az őrök elvárták, de hát valahogy túl kellett élni. – magyarázza Erzsi néni, és folytatja a mesélést: - Apró kihágásaimért bezártak egy zárkába, mely körülbelül egy négyzetméternyi volt, az aljában víz, két téglával. Arra álltam rá, hátamat a falnak támasztottam. Éjjeleket álltam ott, majd másnap munka, étel nélkül.” – meséli a néni, és talán ő maga se hiszi el, hogy bírta ki mindezt. Aki a szabályok ellen vétett, büntetést kapott. Verést, zárkát, vagy étel megvonást. Megesett egyszer, hogy a tábor egy hétig nem kapott ételt, csupán egy kis zacskó só volt a vigasz, melyet éjjelente, ujjukkal nyalogattak. Nem csoda tehát, ha a rabok maguk vadásztak élelem után. Erzsi néni és társai először csalánt főztek egy kis konzerves dobozban, majd laktatóbb étel után néztek. Macska! Villant át a fiatal Erzsébet agyán, aki legyőzhetetlen harcosként vadászta le a környék és a tábor összes macskáját. Sajnos a táborvezető kedvence is eltűnt, ismeretlen okokból. Nem sokkal ezután, a merénylet kiderült. A büntetés háromnapi magánzárka, vízzel, és két fagyos téglával.
- Fogalmam sincs mi tartott életben. Talán a remény, hogy egyszer még hazatérhetek! – mély levegő, és könnyek, talán Erzsi néni most ért az emlékek legfájdalmasabb részéhez.
Harmincegy hónapot töltött kint, és ezalatt négy lágert járt meg. Borzalmakat látott, talán a legtöbbet el sem bírja mesélni. Megesett, hogy egyszer kórházban kaphatott kisegítő munkát, de talán ez még embert próbálóbb élmény volt.
- Olyan katonákat, és falubelieket kellett ápolnom, akikhez nem mertek közel menni a helyiek. A fertőzések miatt. Inkább küldtek engem, nem is zavarta volna őket, ha én is elkapom a betegséget. Amiket ott láttam, sosem fogom elfeledni. Rothadó gennyes sebek, fojtogató bűz, halál sikoly…” – borzong bele Erzsi néni, látom, ezt szívesen elfeledné.

A láger évek leginkább a munkáról szóltak. Lehetett fagyos tél, forró nyár, a munka nem állhatott le. Téglákat pakoltak, úgy, hogy sokszor a kezük is odafagyott. Alvóhelyként szánalmas vékony fapallót, és egy vékony pokrócot kaptak. Nagy vigasz. Fürdeni se volt lehetőségük, többen tetvesek lettek.
- Volt nálam egy kis fésű, melyet naponta kétszer használtam. Így elkerültem a tetveket, de volt, akinek kopaszra borotválták a fejét. Sosem felejtem el a lány keserves sírását.” – Emlékszik vissza Erzsi néni, aki itt már évek óta el volt választva hazájától, szeretteitől, és szerelmétől. Semmit nem tudott a férfiról. Halott? Él még? És ha igen, hol járhat most? A kérdések, és a másik iránti féltés esténként nem hagyta Erzsébetet aludni. Ahogy telt az idő, úgy fogyott a remény. Úgy fogyott a meggyötört test, és úgy hízott a félelem, vagy már talán a beletörődés.

1947 júniusában azonban fordult a sors. Gyülekező! Jelezték a katonák, majd sorba állítva a meggyötört társaság, várták az ítéletet. „Virsinger Erzsébet, akinek az apja József!” – harsogta az egyik orosz, és Erzsébet szíve majd belefulladt az izgalomba.
- A táborban velem volt az egyik unokatestvérem is, akit ugyanúgy hívtak, mint engem. Egyedül szüleink neve különbözött, innen tudtam, a felhívás nekem szólt. – meséli Erzsi néni, majd így folytatja: - Parancsot kaptam, nem leszidást. A parancs hazaszólt. Haza! Csengett bennem mélyen a szó. Emlékszem még rá? – csuklik el a néni hangja az emlékektől.

Harmincegy hónap szenvedés után Erzsébetet, és még jó pár társát hazaengedték. Sajnos nem volt mindenki ilyen szerencsés. Sokan meghaltak a táborban, éhezés, betegség, vagy a hideg miatt. Az otthon melegét sokan már nem érezhették, de talán az is másképp, aki végül haza jutott. A kegyetlen sors feledhetetlen emlékeket szült. Rémálmokat, mely máig üldözik az ártatlant.
- Máig sem tudom, hogy, de túléltem. Talán tényleg csak a kitartás kellett hozzá, meg némi bátorság, hogy kibírjuk állattá alázott lelkünket. – szorul össze Erzsi néni torka, de érzem, büszke önmagára. Elgyötört test és lélek, mely hazajutva ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Új élet kezdődött, immár annak a férfinak az oldalán, kivel hat évig nem látták egymást. Nem tudták, hogy él-e még a másik, és azt sem, hogy kitart-e szerelmük. A háború elszakította, de a sors újra egymáshoz terelte őket. A háború óta már több mint hatvan év telt el, de Erzsi néni még mindig nem feledte a kínokat. Csupán családja enyhíti fájdalmát. Három gyermek, nyolc unoka, és kilenc dédunoka.

Kimmel Hajnalka

Ültünk apukámmal a konyhaasztalnál, ettük a szárazkolbászt a lila hagymával  (persze szigorúan update kenyérrel), és megváltottuk a világot. Megint. Mert hát mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek.

Az úgy van, hogy vannak a helikopterek. Akik dinamikusan repkednek ide-oda, történik velük az élet, bejárják Tolnát-Baranyát, és hát szó szerint lenéznek mindenkire. És vannak a leszállópályák, akik lent tespednek a földön, és várják, hogy jöjjön egy helikopter, akit körberajonghatnak. Ami így első ránézésre jó felosztásnak tűnik: rakjunk össze egy helikoptert meg egy leszállópályát, és akkor boldogan élnek, míg meg nem halnak. Csak hogy a dolog nem ilyen egyszerű.

Ugyanis egy leszállópálya sosem fog tudni magasan szárnyalni egy helikopterrel. Sosem fogja megélni ugyanazokat a dolgokat, sosem lehet majd vele beszélgetni légörvényekről vagy költöző seregélyekről. Hozzá haza lehet menni, fel lehet tölteni a kerozintartályt, és másnap tovább lehet repülni. Egyedül.

Keressen hát a helikopter helikoptert magának? Akivel versenyt lehet repülni, akivel őrültségeket lehet csinálni, aki partner mindenben? Egy helikoptert, akivel magasra lehet szállni, de mélyre is zuhanni, ha összeakadnak a propellerek, vagy ha túl nagy a turbulencia köztetek, mert közel repültök egymáshoz? Izgalmas, mozgalmas, szenvedélyes, de egy idő után kiszállsz vagy belehalsz. Mert vagy egymásnak ütköztök, vagy elfogy az üzemanyag, és le kell szállni egy biztonságos leszállópályára.

És a leszállópályák? Milyen az ő életük? Biztonságos háttér országot nyújtanak, mégis csak ritkán kapnak valamit egy helikopterből, aki két kaland között csak megpihenni tér haza. Akit napokig nem is látnak, aki kitudja merre és milyen helikopterekkel kalandozik. Persze, hogy a leszállópályák idegesek. És magukhoz akarják kötni a helikoptereket. Csakhogy egy helikopter, aki nem repülhet, az már nem is helikopter, csak egy haszontalan roncs.

Apukám helikopter. Én is helikopter vagyok. A húgom is helikopter (ő ráadásul katonai helikopter gépágyúkkal felszerelve). Anyukám pedig leszállópálya, egyelőre mind a hármunknak. Én meg keresek egy helikoptert, de lehetőleg olyat, aki leszállópálya funkcióval is bír. Férfiként. Lehetetlen küldetés.

Anyukám a spájzban hallgatta végig a „magasröptű” beszélgetésünket, majd mikor meghallotta a Barátok Közt főcímzenéjét, távozóban még odaszúrta: Hát édes lányom, sok szerencsét hozzá. Én meg ettem még egy karika kolbászt, kerozin gyanánt. És megállapítottam, hogy leszállópályák és helikopterek helyett valószínűleg herélt macskák és tacskókutyák között fogok megöregedni.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

ti és én

félek veled,

hogy szemed m’ért nevet,

vagy m’ért nem,

hogy mást keres szíved,

s mikor rájössz,

ki vagyok,

tágra nyílt bensőm

eldobod,

hogy hibáimban

más nőt idézel,

hisz ha rám nézel,

nem engem látsz,

hanem azt,

mit a szeretet

velem tett,

félek, hogy túl sok

vagy nekem,

s ha kiszakítod

belőlem önmagad,

szétesem,

s ha nem vagy,

ki szed majd össze

millió szilánkomból?

félek, a jelen

elillanó része vagy,

s mire magamhoz

szorítlak:

hűlt helyed ölelem csak,

félek,

félnék melletted,

hisz erősebb vagy,

mint jómagam.

félek, hogy jobban

ismerlek,

mint szeretni

merjelek,

s jellemed

felfalja

kis titkom.

csak ő maradna!

őt hagyd meg,

 bár félek vele,

hisz vagy te,

s félnék mellette,

mert hozzád

és hozzám képest

túl jó, túl gyenge.

félek, már csak

hibáidban látom

alakját,

hisz elfeledtem

csókját, hangját,

hogy csupán

rémült képzelet

az, hogy ’vele’,

mert kell,

mert muszáj,

hogy legyen kiút

belőled.

nagyon félek.

tőletek.

Tán elillan egyszer,

Ez a fájdalom,

Mi ágyamhoz láncol.

Örök néma vegyszer,

Tisztít, de mar, belül

Szívem üres már,

Széttörte egy mozsár.

Csengő hangod elül,

Helyette villám kél,

Csak téged tépked,

Halványul emléked.

S jő majd aki nem fél,

Hogy életbe rázzon,

Egy aranyhajú.

Megérti mi a bú,

De lelked ne fázzon.

Elült a vihar.

Bernáth Péter

Mindig is úgy tartottam, hogy egy igazi írónak vannak olyan pillanatai – nevezzük ezt áldásnak vagy átoknak – amikor csak úgy elkezd írni. Amikor előveszi a klaviatúrát, leül kedvenc fotelébe és hagyja, hogy az ujja vezesse a gondolatait. Egészen tegnapig úgy gondoltam, hogy én erre egész egyszerűen nem vagyok képes. Egy jól átgondolt, végletekig megtervezett cikket könnyedén teljesítettem, szinte műfajtól függetlenül, de amikor az ösztönnek kellett volna vezérelnie, akkor látványosan csődöt mondtam. Ez egy olyan pillanat, amikor szinte bizseregnek a végtagjaid, mintha egy öreg gejzír több év várakozás után ki akarna törni. Megmondom őszintén, hihetetlen érzés volt. Rám jellemző módon persze majdnem lemaradtam róla.

Azon gondolkodtam egész nap, hogy vajon mi hozta ki ezt belőlem? Nem is olyan régen elértem a negyedszázados kort, s ilyenkor az ember akarva-akaratlanul számot vet, gondolatot arat eddigi életéről, az elkövetkezendő időkről. Vajon földi ittlétemnek a negyedén vagy a harmadán vagyok túl; esetleg már a felén is? Ez egy olyan mérföldkő, amikor fontos döntéseket kell meghozni, olyanokat, amik az egész életre hatással lehetnek. Megszólal Szabó Gyula népmesei hangja: „…ment, mendegélt, majd elért egy hármas úthoz…” S ott a főhősnek el kellett határoznia magát, hogy melyik irányba menjen. Ha rosszat választ, talán az egész mese megváltozik, s elmarad a boldog befejezés. Ezekben a történetekben persze mindig jó irányba mennek, de az élet más. Az életben több keresztúton is átmegyünk, s amíg sűrűn követik egymást, addig a korábban elhagyott ösvényről még vissza lehet térni, de egy bizonyos idő után már nem tudod kijavítani a hibáidat anélkül, hogy ne lennének súlyos következményei. Világéletemben féltem döntéseket meghozni. Sokkal egyszerűbb volt helyben járni, mint egyet hátralépni azért, hogy utána kettővel előrébb legyek. S azt hiszem, ez most végérvényesen megváltozott. Fél évvel ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy újság(ok)ba fogok írni, hogy egy könyv szerzői között lehetek, hogy egy napon azon kapom magam, hogy a folytatást tervezem az általam korábban gyűlölt fővárosban, mert új embereket akarok megismerni, új barátságokat, új szerelmeket átélni és nem félek a következményektől. Hiszek még a mesékben.

Bernáth Péter

Az Istenhez való viszonyom rendkívül bensőséges. Talán azért, mert saját akaratomból kötettem, nem erőltették a szüleim sosem a templomba járást, a hittanórát, az elsőáldozás-bérmálás duóját. Én találtam meg Istent, a magam „Istenkéjét”, aki először azt hittem, hogy ugyanaz, mint a katolikus anyaszentegyházé, csak nem rég jöttem rá, hogy közük sincs egymáshoz. A saját húgom bérmálását is olyan szkepticizmussal és kívülállással figyeltem, hogy jámbor keresztény lelkem bele is rendült. Leginkább egy szekta ijesztő szertartásának tűnt: lila ruhában és furcsa sapkában jött emberek mindenfelé tömjéneztek, a tömeg kántált, fel és leült, néha térdelt, mintha egy túlvilági, lélektelen táncot jártak volna. Aztán ettek kekszet, ittak bort, és a végén jött a persely. Ennyi. Most biztos mindenki a szívéhez kap; apukám csak nevetett, amikor ezt mondtam neki, de láttam, hogy szomorú. Pedig én nem a hitemet, csak az egyházam intézményét vitattam.

Azóta viselek a nyakamban keresztet, amióta lefogytam. Azt tartja egy babona, hogyha az ember átmegy egy alagúton, és végig nem vesz levegőt, akkor teljesül egy kívánsága. Nos, nálam a babonák és a szentháromság mindig jól megfért egymás mellett, így amíg az ausztriai Alpokból hazatérve ötpercenként kilométeres alagutakon haladt át a buszunk, a csöndes fulladozásom közepette Istenhez is fohászkodtam. Vagy a babona, vagy Isten, vagy mindkettő együtt (esetleg egyazonként) de segített. Lefogytam. És azóta tudom, hogy van valaki odafent, akire mindig számíthatok. És az a valaki nekem Isten.

 Kocsis-Meriadt Brigi

-----

Isten vagy én

M. Erzsébet 1919 tavaszán elkeseredetten fordult be a Belvárosi Templom kapuján, és rogyott a közvetlenül a bejárat mellett található feszület elé. Minden reményét elvesztette már, hogy kalapkészítő mesterként munkát kapjon a fővárosban, hiszen a világháború után senki sem akart kalapot vásárolni, így a szalonok sem vettek fel új embereket. Pedig nagyon kellene haza a pénz: hat kistestvérét kell etetnie szegény szüleinek. Milyen lelkesedéssel jött öt hónappal korábban Budapestre, hogy majd ő megmutatja, és rendbe hozza a családi kasszát. És nem hogy munkát nem kapott, de egy hét múlva a falu plébánosának fővárosi ismerősétől is ki kell költöznie, aki eddig szállást adott neki. Nem segíthet más, csak az Úristen. Csak adna munkát, vagy legalább mutatna jelet, mihez kezdjen. Könnyeit letörölgetve állt fel a térdeplésből, és lehajtott fejjel lépett ki a templom kapuján. Egy cédulát sodort elé a szél: Kalapkészítő mestert keresünk.

M. Mária 1988 őszén elkeseredetten fordult be a Belvárosi templom kapuján, és némi reménykedéssel rogyott a közvetlenül a bejárat mellett található feszület elé. Anyjával csodát tett a Jóisten ezen a helyen, hátha őt is megszánja, és kibékíti a viszálykodó fiait. Csak egy apróságon vesztek össze, politikai nézeteltérésen, ami verekedésig fajult. Azóta, immár hat éve, szóba sem állnak egymással. Pedig ikrek, együtt nőttek fel: egy óvodába, iskolába jártak, egy volt a baráti társaságuk, az érdeklődési körük. Őrlődnek a nagy büszkeségükben, ahelyett, hogy elfelejtenék, ami történt. Csak adná az Úr, hogy újra szeretet költözzön a családjukba. Csak adna végre békességet. Ennyit kért, keresztet vetett, és kilépett az ódon épületből. Mire hazaért, a két fiú a kanapén beszélgetett. Véletlenül egyszerre jöttek meglátogatni a szüleiket.

Én, K-M. Brigitta 2006 nyarán elkeseredetten fordultam be a Belvárosi templom kapuján, és kétes érzésekkel rogytam a közvetlenül a bejárat mellett található feszület elé. Sokszor hallottam már a családi legendát, hogy dédnagymamámmal és nagymamámmal csoda történt ezen a helyen. Hittem is, nem is a mesében, de már minden ötletemből kifogytam. Reménytelenül szerettem egy fiút, még akkor is, ha mindig bántott, és az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta az irányomba. Mindenki óva intett tőle, de hiába próbáltam, már évek óta nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig rászolgált már a felejtésre, nem egyszer, nem kétszer. Csak kapnék egy jelet, hogy ez a hihetetlenül erős érzés, szinte már tudat, hogy összetartozunk, nem csak az én kislányos képzelgésem. Hogy mellette a helyem, bármit is mond, vagy tesz. Hogy tényleg ő az igazi. Hunyorogva léptem ki a tűző napsütésbe a templom homályából, azon mélázva, hogy milyen ostobaság isteni csodákban hinni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felnéztem a templom mellett futó hídfőre. Ott sétált a fiú.

Tagnap hat év után szakítottam vele. Már csak azt nem tudom, melyikünk tévedett: Isten vagy én?

Behatoltunk a Kaszás birodalmába

Ha az ember férfi kosárlabda mérkőzés megtekintésére adja a fejét, mindenki a Szolnok, a Körmend, vagy éppen a Szombathely együttesének találkozóját szeretné megnézni. Igen ám, de mi van akkor, ha valaki eggyel alacsonyabb osztályban szúr ki magának egy összecsapást. Tényleg akkora a különbség a két bajnokság között?

Utoljára körülbelül fél éve jártam ebben a csarnokban, akkor éppen a Salgótarjánt fogadták a házigazdák. Annak óriási meglepetés győzelem lett a vége a bajnok aspiráns nógrádiak ellen. Az általában kihalt, két oldalról kerítések által határolt utcácskában most egy tucatnyian haladnak ugyanabba az irányba, mint mi. Tamás kollégámnak mondom is, hogy nem vagyunk messze, és javaslom, hogy mielőtt belépnénk a csarnokba, itt van nem messze az egykor nagy múltú labdarúgócsapat székháza, és benne egy vendéglátóipari egység –látogassuk meg! Bent, a hajdani nagy meccsek képei által díszített falaknál modern asztalok és székek sorakoznak. Mivel az idő szorít az - egyébként finom – kávé gyors felhörpintése után a csarnokba indultunk. Az egyedi kialakítású, háromszáz férőhelyes épületben kétszázan választották szombat esti elfoglaltságnak, az Óbudai Kaszások – Mezőberény csörtét. Igen a III. kerületbe – és a hasonnevű labdarúgó csapat székházába is – tettünk egy kirándulást. Helyismeretemet kihasználva a felső emeleti folyosóra mentünk ahol zömében fiatalok nézték a parketten folyó labdapattogtatást. Bár némelykőjüket enyhén szólva sem a kosárlabda szerelmesének, hiszen a Mezőberényt Salgótarjánnak, és az első osztályú Jászberénynek is titulálták a valószínűleg csak a baráti társaságuk miatt kilátogató kamaszok. Az első negyedben annak ellenére szoros volt az állás, hogy a vendégek a tabella utolsó helyén szerénykednek. A második játékrészben már jobban kijött a két gárda közötti különbség, igaz Varga Mátyás az első félidőben többször száz decibel felett ordítozott Mészáros Bencével, a hazaiak 17 éves irányítójával, akinek vélhetően nem esett jól a discokból ismert hangerősség. A félidőben kollegámmal lementünk a nézőtérre. Itt is szembesülnünk kellett a csarnok egyedi építészeti „bravúrjával”, miszerint bárhol ülünk, állunk a tartó oszlopok miatt mindig csak a pálya 70-80%-t lehet látni… A harmadik játékrészben feljebb jöttek a berényiek, , ekkor egy borízű hang megmondta a tutit: „figyeljünk már a lepattanókra, és ne engedjük, hogy egy falu megverjen minket”. A mondta első fele mindenképp említésre méltó, hiszen ebben a negyedben jócskán jobban lepattanózott a Mezőberény. A záró etapban, ha nehezen is, de meglett a győzelem, így Varga Mátyás, ha nem is elégedetten, de konstatálhatta számunkra a végkövetkeztetést: „Több forduló óta óriási bajok vannak a mentalitásunkkal, ezzel valamit kezdeni kell majd a későbbiekben. Legalább a győzelem megvan…” Mi, ha nem is egy nagy sportszakmai élménnyel, de mindenképpen egy fővárosi lokálpatrióta közösséggel találkoztunk, akiknek szívügye a csapat, és reméljük, még sokáig az is maradhat.

Internet elérhetőség: http://kosarsport.hu/game/hun2k/x1213/hun2k_678

Józsa Gábor