Az Istenhez való viszonyom rendkívül bensőséges. Talán azért, mert saját akaratomból kötettem, nem erőltették a szüleim sosem a templomba járást, a hittanórát, az elsőáldozás-bérmálás duóját. Én találtam meg Istent, a magam „Istenkéjét”, aki először azt hittem, hogy ugyanaz, mint a katolikus anyaszentegyházé, csak nem rég jöttem rá, hogy közük sincs egymáshoz. A saját húgom bérmálását is olyan szkepticizmussal és kívülállással figyeltem, hogy jámbor keresztény lelkem bele is rendült. Leginkább egy szekta ijesztő szertartásának tűnt: lila ruhában és furcsa sapkában jött emberek mindenfelé tömjéneztek, a tömeg kántált, fel és leült, néha térdelt, mintha egy túlvilági, lélektelen táncot jártak volna. Aztán ettek kekszet, ittak bort, és a végén jött a persely. Ennyi. Most biztos mindenki a szívéhez kap; apukám csak nevetett, amikor ezt mondtam neki, de láttam, hogy szomorú. Pedig én nem a hitemet, csak az egyházam intézményét vitattam.
Azóta viselek a nyakamban keresztet, amióta lefogytam. Azt tartja egy babona, hogyha az ember átmegy egy alagúton, és végig nem vesz levegőt, akkor teljesül egy kívánsága. Nos, nálam a babonák és a szentháromság mindig jól megfért egymás mellett, így amíg az ausztriai Alpokból hazatérve ötpercenként kilométeres alagutakon haladt át a buszunk, a csöndes fulladozásom közepette Istenhez is fohászkodtam. Vagy a babona, vagy Isten, vagy mindkettő együtt (esetleg egyazonként) de segített. Lefogytam. És azóta tudom, hogy van valaki odafent, akire mindig számíthatok. És az a valaki nekem Isten.
Kocsis-Meriadt Brigi
-----
Isten vagy én
M. Erzsébet 1919 tavaszán elkeseredetten fordult be a Belvárosi Templom kapuján, és rogyott a közvetlenül a bejárat mellett található feszület elé. Minden reményét elvesztette már, hogy kalapkészítő mesterként munkát kapjon a fővárosban, hiszen a világháború után senki sem akart kalapot vásárolni, így a szalonok sem vettek fel új embereket. Pedig nagyon kellene haza a pénz: hat kistestvérét kell etetnie szegény szüleinek. Milyen lelkesedéssel jött öt hónappal korábban Budapestre, hogy majd ő megmutatja, és rendbe hozza a családi kasszát. És nem hogy munkát nem kapott, de egy hét múlva a falu plébánosának fővárosi ismerősétől is ki kell költöznie, aki eddig szállást adott neki. Nem segíthet más, csak az Úristen. Csak adna munkát, vagy legalább mutatna jelet, mihez kezdjen. Könnyeit letörölgetve állt fel a térdeplésből, és lehajtott fejjel lépett ki a templom kapuján. Egy cédulát sodort elé a szél: Kalapkészítő mestert keresünk.
M. Mária 1988 őszén elkeseredetten fordult be a Belvárosi templom kapuján, és némi reménykedéssel rogyott a közvetlenül a bejárat mellett található feszület elé. Anyjával csodát tett a Jóisten ezen a helyen, hátha őt is megszánja, és kibékíti a viszálykodó fiait. Csak egy apróságon vesztek össze, politikai nézeteltérésen, ami verekedésig fajult. Azóta, immár hat éve, szóba sem állnak egymással. Pedig ikrek, együtt nőttek fel: egy óvodába, iskolába jártak, egy volt a baráti társaságuk, az érdeklődési körük. Őrlődnek a nagy büszkeségükben, ahelyett, hogy elfelejtenék, ami történt. Csak adná az Úr, hogy újra szeretet költözzön a családjukba. Csak adna végre békességet. Ennyit kért, keresztet vetett, és kilépett az ódon épületből. Mire hazaért, a két fiú a kanapén beszélgetett. Véletlenül egyszerre jöttek meglátogatni a szüleiket.
Én, K-M. Brigitta 2006 nyarán elkeseredetten fordultam be a Belvárosi templom kapuján, és kétes érzésekkel rogytam a közvetlenül a bejárat mellett található feszület elé. Sokszor hallottam már a családi legendát, hogy dédnagymamámmal és nagymamámmal csoda történt ezen a helyen. Hittem is, nem is a mesében, de már minden ötletemből kifogytam. Reménytelenül szerettem egy fiút, még akkor is, ha mindig bántott, és az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta az irányomba. Mindenki óva intett tőle, de hiába próbáltam, már évek óta nem tudtam kiverni a fejemből. Pedig rászolgált már a felejtésre, nem egyszer, nem kétszer. Csak kapnék egy jelet, hogy ez a hihetetlenül erős érzés, szinte már tudat, hogy összetartozunk, nem csak az én kislányos képzelgésem. Hogy mellette a helyem, bármit is mond, vagy tesz. Hogy tényleg ő az igazi. Hunyorogva léptem ki a tűző napsütésbe a templom homályából, azon mélázva, hogy milyen ostobaság isteni csodákban hinni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felnéztem a templom mellett futó hídfőre. Ott sétált a fiú.
Tagnap hat év után szakítottam vele. Már csak azt nem tudom, melyikünk tévedett: Isten vagy én?
