Vannak pillanatok, amik belevésődnek az ember retinájába. Azt hiszem, hogy ezek pöröghetnek le a szemünk előtt az utolsó másodpercekben. Ezek azok a pillanatok, amikben éreztük, hogy élünk, hogy sorsunk van és szabad akaratunk, és ez a kettő úgy gubancolódik össze, hogy a párkák se bonthatják ki a gordiuszi csomót.

Rettenetesen félek attól a pillanattól, amit ebben a történetben írtam meg. Hogy nézni fogom az ajtót. Még ha nem is mennék sehová.

Kocsis-Meriadt Brigitta

-----

Holtomiglan

Tulajdonképpen nem is emlékszem az esküvőmre. Hogy hol aludtak a vidékről feljött anyósomék, vagy hogy mi volt a menü. Arra sem emlékszem, hogy végül miért otthon tartottuk az ünnepi vacsorát, és miért nem mentünk étterembe, ahogy szerettem volna. Biztos anyám keze van a dologban, igazi sváb emberként mindig fogához verte a garast. Azt hiszem a menyasszonyi ruhát is emiatt nem béreltük, hanem az unokatestvéremét kaptam kölcsönbe, cserébe azért, ha ő lehet a koszorúslány. Persze a méret sem stimmelt, anyám telitűzdelte biztosítótűkkel, mondván: úgysem látja azt senki. Csak én éreztem.

Anyám roppantul örült, amikor Zolival bejelentettük, hogy eljegyeztük egymást. Régimódi asszony volt, egész életében háztartásbeli, nem értette, hogy az egy szem pici lánya miért tartja fontosabbnak a karrierjét, mint hogy megházasodjon. Ha a szívemre teszem a kezem, volt igazság a dologban: minden barátnőm férjhez ment már addigra, és egy-két gyereket is szült. És hát harmincon felül tényleg nincs már idő tovább várni.

A szertartásról sincs túl sok emlékem. Azt tudom, hogy rengetegen voltak a templomban: a felét sosem láttam előtte. Anyám intézte a meghívókártyákat, gondolom a saját ismerősi körét hívta el, bizonyítandó, hogy mégis elkelt a lánya. Így visszagondolva nem is teljesen értem, hová tűnt az örökké takarékoskodó énje, hogy ennyi vendéget összecsődített. De hát nagy nap volt ez neki, végülis érthető, hogy mindenkit maga körül akart tudni.

Nem gondoltam én ezt az esküvőt teljesen komolyan. Csak hát Zoli annyira akarta. Emlékszem, a szeme is könnybe lábadt, amikor igent mondtam neki azon a havas decemberi éjszakán. Még arra is hajlandó volt, hogy levágassa a haját a nagy napra, pedig egy láda sör és a zsiványbecsülete bánta. De hát nagyon szeretett.

Egyetlen dologra emlékszem csak kristálytisztán, de az belém vésődött, holtomiglan. Egy villanásra, ahogy rám tekintett az a szempár, amit egész életemben teljes szívemből szerettem. Pár másodpercig nézett, majd felállt az utolsó padsorból, és kisétált az életemből.