Olyan "igazi újságíró". De frankón! Aki úgy játszik a szavakkal, hogy az ember élvezi is utána felgombolyítani a mondatokat. Nesze nektek magyar nyelv a "szavak bűvölőjének" tollából!
"A főszerk"
Moszt múlik pontoszan a nyelvtanulás
Pár hete egy videó keringett mindenhol az interneten, Facebookon például a cirka ötszázötven ismerősömből óránként minimum kettő megosztotta. Ezen a videón egy indonéz lány énekelte a Quimby ezerszer feldolgozott sikerdalát, a „Most múlik pontosan” kezdetű nótát, sajátságos törtmagyarral. Az előadó Alice Niami olyan gyönyörű, tiszta hanggal rendelkezik, hogy az már eleve megérne egy misét, közben pontosan kíséri magát gitáron. Mégis az igazi truváj az egész videóban, hogy egy indonéz lány magyarul énekel! Egy olyan dalt, amit talán mi, magyarok sem értünk pontosan, hogy miről is szól. Biztosra veszem, hogy nem én voltam az egyetlen, akiben felmerült a kérdés: mi vesz rá egy indonéz lányt, hogy megtanulja a világ egyik bizonyítottan legnehezebb nyelvét? Jó, a legnehezebb relatív, nekem és olyan 15 millió embernek pont ez a legkönnyebb nyelv, de Alice Niami valószínűleg nem tartozik ebbe a 15 millióba.
A fenti kérdésre Alice a videója alatt már előre válaszol: a férje magyar, hozzá költözött Egerbe, és szeretné, ha vele és nemrég született gyerekükkel nem csak angolul tudna majd kommunikálni (amit mindketten perfektül beszélnek). A zenélés, éneklés amúgy is a hobbija volt, a magyar dallamvilágba hamar beleszeretett, így összekötötte a kellemest a hasznossal: magyar dalok éneklésével tanulja a nyelvünket. A Most múlik pontosan mellett felkerült a Youtube-ra egy másik próbálkozása, a Republic Szeretni valakit valamiért melódiája is. Tény, hogy egyelőre még mókás Alice kiejtése (főleg a kígyóbűvölő, mint kityopofoló), de számomra érthetetlen, miért támadják annyian a lányt. Hát nem éppen örömmel kéne vennünk, hogy egy olyan távoli ország szülöttje, akit térképen a nagy többség véleményem szerint nem is tudna elhelyezni, szóval egy indonéz lány a mi nehéz anyanyelvünket tanulja? Persze, felmerül a kérdés: mi hasznunk van belőle nekünk? Semmi, simogatja a lelkünket maximum. De a lehúzásból van valami hasznunk? Na ugye, hogy nem!
Ilyenkor elgondolkodom rajta, hogy tényleg ilyenek lennénk mi, magyarok? Semminek nem tudunk örülni, mindenben a hibát keressük, semmi nem lelkesít minket? Persze azért megmentették a becsületünket jó sokan a kommentelők között, akik támogatták, bátorították megjegyzésükkel Alice-t, hogy oda se figyeljen a rosszmájúakra, tanuljon csak kitartóan és örvendeztesse meg az érdeklődőket gyönyörű hangjával, de azért a tüske az ottmarad. Pedig aztán nyelvtanulás szempontjából nekünk nem nagyon lenne mire vernünk a mellünket. Évről évre jönnek a lehangoló statisztikai adatok a magyarok idegennyelvi készségeinek a katasztrofálist súroló állapotairól. Míg mi azzal az egy szerencsétlen angol nyelvvel is hadilábon állunk, addig más európai országokban az a ciki, ha egy ember az anyanyelvén kívül csak két nyelven tud folyékonyan megszólalni. Ilyenkor persze lehet egymásra mutogatni, hogy a nyelvoktatás alacsony színvonala és mellékes szerepe, meg a diákok lustasága, meg a mindenki, kivéve a gyevi bírót hibás az egészben, de ebből még nem lesz nyelvtudás! Ügyesen észrevettük a más szemében (most épp Alice-ében) a szálkát, de a miénkben virító gerenda az már nem szúr szemet. Nem inkább inspirációt kéne meríteni a „moszt múlik pontoszan”-ból pfujolás helyett? Rendben, rá lehet fogni, hogy Alice kényszerhelyzetben van, magyar férj oldalán Magyarországon nem árt megtanulnia a helyi nyelvet, na de nem láttunk-hallottunk, esetleg ismerünk olyan külföldieket, akik már évek óta Magyarországon élnek, és eszük ágában sincs megtanulni a mi ékes anyanyelvünket? Ugye, hogy ugye! És ha már kényszerhelyzet: hol lehet ma itthon (külföldön aztán meg pláne!) jól elhelyezkedni legalább egy nyelvvizsga nélkül? Na hát akkor: mi is a probléma a kityopofolóval?
Frányó Kriszta
