Egy bűnöm van, sváb vagyok!
Málenkij robot a távoli Oroszországban
Volt egyszer egy tábor, messze Magyarországtól. A volt Szovjetunió mélyén, elrejtve a világ szeme elől. Félelem és rettegés szaga terjengett, ködbe borult, szabadulni nem lehetett. Rabokat őriztek, zártak be mély vermekbe, sötét magányos zárkákba. Verés, éheztetés, és a mindennapos megaláztatás. Érdemelte ki ezt több száz magyar nő, kiket a kollektív bűnösség jegyében hurcoltak el, messze hazájuktól. A bűn csupán egy szó: sváb. És semmi más…
„… tudom mit jelent éhezni, fázni, rettegni, és oly nagyon hiányolni. Egy életre megtanultam, hogy csak a bennünk rejlő erő ment meg minket, mert más nem fog…” – Emlékszik vissza keserű emlékére Kimmel Ferencné, lánykori nevén Virsinger Erzsébet, akit az oroszok egészen a volt Szovjetunió mélyére tereltek.
A második világháború kezdetével, a kis Szendehelyi falu lakói nem sokat érzékeltek a nagyvilág eseményeiből. Televízió nem volt, csupán a szóbeszéd, és a pletykák hintették el a félelem, vagy épp a remény csíráját. Az élet nem állt meg, de azt már érzékelték az ott lakók, hogy nehéz, és talán napról napra nehezebb. Élelem kevés volt, minden betevőért meg kellett küzdeni. Ahogy telt az idő, az oroszok egyre mélyebben érintették a kis, Börzsönyi falvakat. Letáboroztak, és mindent elvettek az amúgy is szegény, ártatlan családoktól. Itt kezdődött Erzsi néni története is, aki már a kezdetektől eldöntötte, megvédi önmagát, és erőn túl is kiáll szeretteiért.
Csillog a szem, egy könnycsepp gördül le idős, meggyötört arcán. Benne életre kelt az elfelejthetetlen múlt szörnyű emléke. Mesélni nehéz erről. Bár fogalmam sincs róla, szinte érzem, ahogy lüktet a szíve. Szorongatják az emlékek, a rémálmok, melyek ennyi év után sem hagytak alább.
„Menekülni nem tudtunk, csupán várni, és remélni, hogy minden jobbra fordul. Az oroszoktól nagyon féltünk, főleg, mert sváb létünkre gyűlöltek minket!” – meséli Erzsi néni, aki érezhetően kezd belemerülni az emlékekbe. Érzem a fájdalmát, összeszorul a gyomrom.
Ahogy múlt az idő, úgy fogyott az emberek bizalma. A bizalom, hogy minden megoldódik, és az oroszok elhagyják a szegényes falut. De a fordulat, nem várt mód, egy mindennél rosszabb jövőt hozott. Egy nap „behívás érkezett”. Egy hívás. Nagy messziről, és még messzebb. „Írd alá, különben…” – hangzott el a fenyegetés az orosz katonák szájából, kik azt a parancsot kapták, hogy szedjék össze a német nemzetiségű nőket, és hurcolják el őket a Dnyeper partjára, „málenkij robotra” (kis munka). Erzsi néni tudta, visszaút nincs, menni kell, és beletörődni, különben a bosszú még kegyetlenebb lesz. Összeszedte télikabátját, egy kilós kenyeret, némi bátorsággal fűszerezve.
- Úgy éreztem, bármit ki fogok bírni. Megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, én hazatérek. Hazatérek a családomhoz, és ahhoz a férfihoz, akit a háború előtt ismertem meg.” – mondja az idős hölgy, majd elhallgat. Talán az emlékek. Csendben félre tekintek, hagyni akarom belemerülni gondolataiba.
- A férfi, akit megismertem, akkor már a távoli Don kanyarban harcolt. – Csendülnek fel ismét a szavak, majd így folytatja: - Semmit nem tudtam róla, de úgy váltunk el, hogy megkeres, ha vége a háborúnak. Itt már semmi nem maradt nekem. Csak a remény, a szeretet, és a kitartás. A kitartás, mely talán a legnehezebben felépített értékünk. Kitartani valami mellett, úgy, hogy közben minden elveszik. Talán ez az, melyet sehol nem tanítanak. Mely csak úgy születik bennünk, ha tudjuk, van miért kitartani. Van miért élni. Van miért folytatni.” – Arcán félénk könnycsepp, majd halvány büszkeség jelenik meg tekintetében.
„Két hétre kell elmenni, vasutat építeni.” Hazudták az oroszok Erzsi néninek, és a többi szendehelyi társának. A menet gyalog indult útnak, egészen Kálkápolnáig. Ez csupán az első próbatétel volt, melyet Erzsi néni elviselhetetlen izomlázzal, de kibírt. Sokan már itt összeestek, úgy kellett támaszt nyújtani nekik. Az út végén jött a vagonírozás. Marhacsorda, egybeterelt vadak. Az állapotok embertelenül undorítóak voltak. Gyomorforgató szagok, idegen testek összezsúfolása. Az első állomás végén egy romániai iskolába lett elhelyezve a már reményvesztett „csürhe”. Nyughelynek szalmát szántak nekik, itt már semmi nem kellett ahhoz, hogy ne érezzék magukat megalázott állatnak.
- Az éjszaka folyamán kigyulladt az iskola. A szalma olyan gyorsan lángra kapott, csoda, hogy minket nem tudott elkapni…” – gondolkodik Erzsi néni a különös eseten, majd így szól: - Lehet, hogy nem volt véletlen? Ez már sosem fog kiderülni.” – elmélkedik az idős hölgy, és láthatóan magáévá teszi a gondolatot, hogy talán már ott meg akarták ölni őket. Másnap a vonat továbbindult, mintha mi sem történt volna. Kevés alvás, és még több ijedtség után az egybeterelt rabok újra a vonaton találták magukat. A következő állomás már a végállomás volt. Egy láger. Egy börtön. Egy halálos ítélet. „Szabadulni innen nem fogtok” – Hangzott el a véresen komoly fenyegetés. Itt megkezdődött a pokol, az éhezés, és a folyamatos rettegés.
- Nem mondom, hogy úgy viselkedtem, ahogy az őrök elvárták, de hát valahogy túl kellett élni. – magyarázza Erzsi néni, és folytatja a mesélést: - Apró kihágásaimért bezártak egy zárkába, mely körülbelül egy négyzetméternyi volt, az aljában víz, két téglával. Arra álltam rá, hátamat a falnak támasztottam. Éjjeleket álltam ott, majd másnap munka, étel nélkül.” – meséli a néni, és talán ő maga se hiszi el, hogy bírta ki mindezt. Aki a szabályok ellen vétett, büntetést kapott. Verést, zárkát, vagy étel megvonást. Megesett egyszer, hogy a tábor egy hétig nem kapott ételt, csupán egy kis zacskó só volt a vigasz, melyet éjjelente, ujjukkal nyalogattak. Nem csoda tehát, ha a rabok maguk vadásztak élelem után. Erzsi néni és társai először csalánt főztek egy kis konzerves dobozban, majd laktatóbb étel után néztek. Macska! Villant át a fiatal Erzsébet agyán, aki legyőzhetetlen harcosként vadászta le a környék és a tábor összes macskáját. Sajnos a táborvezető kedvence is eltűnt, ismeretlen okokból. Nem sokkal ezután, a merénylet kiderült. A büntetés háromnapi magánzárka, vízzel, és két fagyos téglával.
- Fogalmam sincs mi tartott életben. Talán a remény, hogy egyszer még hazatérhetek! – mély levegő, és könnyek, talán Erzsi néni most ért az emlékek legfájdalmasabb részéhez.
Harmincegy hónapot töltött kint, és ezalatt négy lágert járt meg. Borzalmakat látott, talán a legtöbbet el sem bírja mesélni. Megesett, hogy egyszer kórházban kaphatott kisegítő munkát, de talán ez még embert próbálóbb élmény volt.
- Olyan katonákat, és falubelieket kellett ápolnom, akikhez nem mertek közel menni a helyiek. A fertőzések miatt. Inkább küldtek engem, nem is zavarta volna őket, ha én is elkapom a betegséget. Amiket ott láttam, sosem fogom elfeledni. Rothadó gennyes sebek, fojtogató bűz, halál sikoly…” – borzong bele Erzsi néni, látom, ezt szívesen elfeledné.
A láger évek leginkább a munkáról szóltak. Lehetett fagyos tél, forró nyár, a munka nem állhatott le. Téglákat pakoltak, úgy, hogy sokszor a kezük is odafagyott. Alvóhelyként szánalmas vékony fapallót, és egy vékony pokrócot kaptak. Nagy vigasz. Fürdeni se volt lehetőségük, többen tetvesek lettek.
- Volt nálam egy kis fésű, melyet naponta kétszer használtam. Így elkerültem a tetveket, de volt, akinek kopaszra borotválták a fejét. Sosem felejtem el a lány keserves sírását.” – Emlékszik vissza Erzsi néni, aki itt már évek óta el volt választva hazájától, szeretteitől, és szerelmétől. Semmit nem tudott a férfiról. Halott? Él még? És ha igen, hol járhat most? A kérdések, és a másik iránti féltés esténként nem hagyta Erzsébetet aludni. Ahogy telt az idő, úgy fogyott a remény. Úgy fogyott a meggyötört test, és úgy hízott a félelem, vagy már talán a beletörődés.
1947 júniusában azonban fordult a sors. Gyülekező! Jelezték a katonák, majd sorba állítva a meggyötört társaság, várták az ítéletet. „Virsinger Erzsébet, akinek az apja József!” – harsogta az egyik orosz, és Erzsébet szíve majd belefulladt az izgalomba.
- A táborban velem volt az egyik unokatestvérem is, akit ugyanúgy hívtak, mint engem. Egyedül szüleink neve különbözött, innen tudtam, a felhívás nekem szólt. – meséli Erzsi néni, majd így folytatja: - Parancsot kaptam, nem leszidást. A parancs hazaszólt. Haza! Csengett bennem mélyen a szó. Emlékszem még rá? – csuklik el a néni hangja az emlékektől.
Harmincegy hónap szenvedés után Erzsébetet, és még jó pár társát hazaengedték. Sajnos nem volt mindenki ilyen szerencsés. Sokan meghaltak a táborban, éhezés, betegség, vagy a hideg miatt. Az otthon melegét sokan már nem érezhették, de talán az is másképp, aki végül haza jutott. A kegyetlen sors feledhetetlen emlékeket szült. Rémálmokat, mely máig üldözik az ártatlant.
- Máig sem tudom, hogy, de túléltem. Talán tényleg csak a kitartás kellett hozzá, meg némi bátorság, hogy kibírjuk állattá alázott lelkünket. – szorul össze Erzsi néni torka, de érzem, büszke önmagára. Elgyötört test és lélek, mely hazajutva ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Új élet kezdődött, immár annak a férfinak az oldalán, kivel hat évig nem látták egymást. Nem tudták, hogy él-e még a másik, és azt sem, hogy kitart-e szerelmük. A háború elszakította, de a sors újra egymáshoz terelte őket. A háború óta már több mint hatvan év telt el, de Erzsi néni még mindig nem feledte a kínokat. Csupán családja enyhíti fájdalmát. Három gyermek, nyolc unoka, és kilenc dédunoka.
Kimmel Hajnalka
