Ez a félmondat még 2007-ben hangzott el Ferdinandy György, József Attila-díjas író bácsitól, a díjjal azonos nevű gimnázium tornatermében. Mint önérzetes, ifjú költőpalánta, azonnal felháborodtam. Idejön ez az öregember Puerto Ricoból, beszél a ’kókuszdió-fejű’ mesztic gyerekeiről, meg arról, hogy verset írni mindenki tud, de a próza…na, ahhoz meg kell érni. Ilyen hülyeséget: a prózában csak leírod, amit gondolsz, a versnél meg figyelni kell a ritmusra, a verslábakra, a rímekre és még sorolhatnám. A merev elutasításom némiképp aztán enyhült, amikor beengedett sas-hegyi magyarországi hajlékába (aki ott lakik, az rossz ember nem lehet!) egy interjú erejéig, és elbúcsúzáskor úgy kívánt nekem sok szerencsét, hogy valami nagyon durva volt a pillantásában. Nem tudom, hogy mi, de azóta is emlékszem arra az idős, kicsit vizenyős tekintetre, amivel olyan mélyen nézett a szemembe, hogy a pupillámon keresztül valahogy kezet rázhatott a lelkünk. Nem nagyon éreztem még ilyet annak előtte. De azért – biztos, ami biztos alapon – még sokáig haragudtam rá, Sas-hegyek meg tekintetek ide vagy oda.
Pedig igaza volt az öregnek. Prózát írni tényleg nehezebb. Annál nem elég, ha kiokádod magadból a saját nyavalyás kis érzéseidet, és az önsajnálatban fetrengve dobálod a költői zsenialitásodat dicsőítő szóvirágokat. Ott túl kell lépned saját magadon, és el kell mesélned elejétől a végéig egy történetet, ami NEM, vagy NEM CSAK rólad és neked szól. Ott minden mondatnak és szónak indokoltnak és súlyosnak kell lennie. Ami nem visz előrébb, azt ki kell törölni, legyen az egy cifra jelző vagy két-három bekezdésnyi személy- vagy tájleírás. Nem kell. Sok. A próza plasztikus, érzelemmentes, szikár, abban csak a sztori van, nincs helye a háttérből integető, egoista, művészieskedő íróembernek.
Szó, ami szó, mostan először egy prózát is posztolok a brigivel színültig töltött versek után. Remélem, hogy szeretni fogjátok.
Kocsis-Meriadt Brigi
-----
Fertőtlenítő
Mindig is utáltam a kórházakat. Pedig lett volna időm megbarátkozni a steril környezettel: apám nőgyógyász, anyám az asszisztense, gyakorlatilag a szülészeten nőttem fel. De valahogy sosem tudtam megszokni az átható fertőtlenítőszer-szagot, a köveken kopogó klumpákat, a neonfények kékes vakítását, a fehér ágyneműt a piros pecséttel a sarkán, na meg az elmúlás állandó jelenlétét. Hogy valaki bejön, és nem megy ki többé. Nálam Domestos-szagú a halál.
Itt ülök a folyosón, téged meg bevittek a műtőbe. Amíg itt voltál mellettem, valahogy együtt nem volt annyira kínos ez az egész, de most elkezdett zakatolni a fejemben a kérdés, hogy mi a fenét keresek én itt? Körülöttem vagy még terhes, vagy már nem terhes kismamák lézengenek. Kövérek, zsíros a hajuk és a bőrük, ócska melegítőben ücsörögnek, néhányan dohányoznak. Teljesen elhagyják magukat, és csodálkoznak, hogy később a férjük is ezt teszi velük. Pedig megérdemlik.
Ezt is hányszor megbeszéltük. Hogy ne aggódjak, te majd jársz terhes tornára, meg egészségesen étkezel, és csinos kismama-ruhákban fogsz járni. Gyakorlatilag állandóan erre vártál, amióta megismertelek a gimnáziumban. Csak a gyerekek, meg a család. Ezért is mentél az Óvónőképzőre tovább, pedig mennyit vitatkoztam veled, hogy elfecséreled a tehetséged. Kitűnő közgazdász lehettél volna, talán jobb is, mint én: olyan volt az agyad, mint egy számológép meg egy szivacs összegyúrva. De te mégis gügyögő gyerekekkel akartál vacakolni.
Aztán egy idő után már nem volt elég a napi nyolc óra az óvodában, elborították az agyad a hormonok, és feltétlenül saját gyereket akartál. Én meg nem. Se pénzem, se időm, se kedvem nincs még egy csecsemőhöz. Harminc éves vagyok, most kezd felfelé ívelni a karrierem, hova rakjak egy gyereket a Google Calendar-ban. Még a kezedet is megkértem, hogy megnyugodj, de neked az sem volt elég: az eljegyzési vacsorán is arról értekeztél anyámmal, hogy mikorra tervezed a babát. Te. Mert engem elfelejtettél megkérdezni.
Most meg, hogy sikerült, hirtelen beszartál. Emlékszem, éppen békésen söröztem a haverjaimmal, és próbáltam kiengedni az egész heti gőzt, amikor zokogva felhívtál, hogy terhes vagy, de nem akarod megtartani. Most nem. És kérjek egy időpontot az apámhoz, abortuszra. Meg kísérjelek el, mindenképpen, mert szükséged van rám.
Én meg, mint egy pincsikutya, felhívtam apámat, kértem időpontot és elkísértelek. És most itt ülök a folyosón, inhalálom ezt a fojtó Domestos-szagot, és a végletekig szánom magam. Ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, mi történik a műtőben, ahol rajtad kívül az anyám meg az apám is ott tesz-vesz, ráadásul benned, csak magamra tudok gondolni. Meg arra a valakire, aki szintén ott van a műtőben, de a többiekkel ellentétben, hozzá semmi közöm. Bár ha belegondolok, hivatalosan már hozzád sincs: fél éve felbontottuk az eljegyzést, mert összejöttél az oviból az egyik kölyök apjával. Csak hát azért tizenöt év mégiscsak tizenöt év, és valamiért én ülök itt, nem az a kretén, aki felcsinált.
Még sosem volt ekkora késztetésem arra, hogy megigyam a Domestost, amivel a takarítónő éppen a lábam körül próbál felmosni. Hátha lefertőtleníti a szívem, és kimar belőle téged.
Látod, mindig mondtam, hogy Domestos-szagú a halál.
