nem más ez, csak egy múltidéző írás a jelenről. ennyi.

a "főszerk"

nehéz volt megválaszolni a kérdést. órákat ültem a szökőkút előtt az Érsekkertben. Ott ültem az egyik padon, és közben gondolkoztam. a válaszon. álmatlan éjszakák és napközbeni bambulások. felzaklatott. nem értettem, hogy miért nem tudok válaszolni.

nem is tudom, hogy mióta ülök itt. zaklatottan nyúlok a telefonhoz, és vadul nyomkodom a billentyűzetet. aztán már csak azt látom, hogy a jegyzetemen - amin már rengeteg elkezdett, de be nem fejezett mondat csücsül - elkezdenek elmosódni a betűk. sírok. a könnyeim potyognak a papírra, és satírozzák el a határozott tollvonásokat.
befejezetlen mondatok: tervek. álmok és célok. mind áthúzva a papíron. az egyik lesatírozva, a másik pedig csak egy határozott mozdulattal áthúzva néz szembe velem. már nem látom őket. elmosódtak. én is homályosan látok a könnyektől.
nem tudom megválaszolni a kérdést: hogy képzelem el magam tíz év múlva?

aztán kijózanít egy gyermeki kacaj. pofon vágott a valóság. a jelen valósága! pedig csak egy kislány sétált el előttem. ő nevetett fel nem foglalkozva a holnappal.
azon kaptam magam, hogy nevetek. a telefon, amin egy szépen megfogalmazott sms-ben írom le bánatom a "címzett"-nél üres. nem is tudom, hogy kinek akartam elküldeni. csak leírtam.

hol leszek tíz év múlva? nem tudom. nem tudom rá a választ.

de talán pont ez a válasz: nem tudom. ez ejt kétségbe. nem tudom. mi akarok lenni? miért akarjam tudni? az a fontos, hogy ki vagyok most. meg kell élni a most pillanatait ahhoz, hogy tíz év múlva már csak mosolyogva gondoljak vissza erre a bizonytalanságra. semmi baj! csak menni kell tovább. menni, és elhinni: jó úton haladok.

Ankó