Soha nem hittem, hogy fizikailag is fáj, ha az ember szívét összetörik. Nem hittem. Addig, amíg nem éreztem én is... 

(A "főszerk")

Dühítő fájdalom, ócska tekintetek, szánalmas fölényeskedés, béna veszteség, de a legjobb, hogy azt sem tudom, MIÉRT?
Ülök a csendben és csak várok. Várok egy jól ismert dallamos zenére, várok egy nevet a mobiltelefonom kijelzőjén. S jön a hang. A szívem nagyot dobban, megrémülök tőle, majd megrémülök attól, hogy nem jön a név.

Dacos legyek? Vagy talán…? Kéressem magam? Nem! Dühös vagyok. Mérges. Nem. Nem vagyok. Szeretem, akarom!

Rengeteget gondolkoztam, sírtam és nevettem, felkeltem és azt hittem felejtettem. Majd leülök, megállok újra, s nem csodálkozom, hogy nem tudok felkelni újra. Az ágyamon fekszem, a képek peregnek, s újra szagolni, érezni, érinteni akarom!

Keresem a rosszat, a gyermeteg vitákat, az egymás fölé kerekedés okát, azt a rengeteg bántó szót, hangnemet, gyűlölködő tekintetet.  Keresem azt is, hogy miért kell az örök harc, miért kell elfogadnom, hogy nem vagyunk jók együtt?

Aztán ismét az agyamba férkőznek a képek, boldog nevetések, és a hosszú szeretkezések. Egyszerre könnyezem és mosolygok, ha újra átélek mindent. Tudom, hogy az csak a miénk, az a csoda a miénk.

Nehéz elképzelni nélküle. Mit nehéz? Lehetetlen. Újrahallom az utolsó kemény, rideg, hideg szavakat, de még mindig érzem azt a bódító illatot. Itt van, tudom, a szerelem szaga ez!
De már megint dühös vagyok! A szívemet marokra fogja egy vaskos kéz, s miközben mosolyog a szenvedésemen, egyre erősebben facsarja ki belőle az életet. Sosem azt, amit érzek iránta. Tényleg dühös vagyok? Igen. De vajon kire? Magamra, vagy Rá? Egyikünkre sem. Kettőnkre? Nem hiszem. Arra talán egy picit, hogy feladtuk. Én álmodni akarom tovább azt az álmot! Akarom! Őt is akarom, vad és szenvedélyes csókokat, apró vitákat, egymáshoz bújást és akarom, hogy szerethessem, s akarom, hogy szeretni akarjon. NE MENEKÜLJ MÁR! Utálom, hogy el kell játszani, hogy nem szeretlek már. Mindketten nevetségesek vagyunk.  

De tudod mit?! Tessék, a szánalmas valóság, játék, taktika nélkül. Nagyon gyenge vagyok. Minden szavad nyomorba dönt, pillanatok alatt zúzod tönkre az életem. Nélküled vesztes leszek.

Nem értem magamat, és azt sem, ahogy működök. Tudom mi az elvárt, kötelező gondolat egy szakítás alatt, mégis csak egy arcot látok és várom, hogy felkeressen, hogy szeressen…

Ferenczi Dorina (KOS 45)