Nem ma kezdtem a blogolást, de eddig mindig szakmai köntösbe bújtatott anyagokat írtam. Azonban a Murányi-műhely sok mindenre ráveszi a vállalkozó kedvű diákokat, meg persze azokat is, akik amúgy ellustálkodnának mindent. Így jártam én is. Az elmúlt másfél hétben hajkurásztam már szinte elérhetetlen interjúalanyt és néztem 23:35-kor kezdődő, egyébként átaludható kulturális műsort egy másnapi határidős tv-kritika kedvéért. A legújabb kötelező kreáció pedig egy blogbejegyzés volt a mai reggelemről, ezt olvashatjátok most.
Álmoskás elmélkedéseim
A mai reggelem is érdekesen indult. Bár vidéken vagyok most, ahol nyugodtan aludhatnék akármeddig, megkértem anyukámat, hogy keltsen fel már kilenckor. Persze csak azért, hogy tudjak blogolni a reggelemről, ami elég nagy klisé.
Még az álmom hatása alatt elmélkedtem fél óráig teával a kezemben és vártam az ihletet, vagy hogy valaki felhív, menjünk el valahova. Szentül meg voltam győződve, hogy csak akkor lesz izgalmas a bejegyzésem, ha csinálok is valamit. De lassan rájöttem a lényegre. Mi lenne, ha ezt a feladatot kivételesen nem cifráznám túl? Csak, mert nem. Ezzel a filozofálással (és sorozatnézéssel) megint sok idő elment, már tizenegy is elmúlt.
Aztán eszembe jutott, hogy neki kellene esni a napi rutinnak is, így megkésve, még kómás fejjel. Fogkefével a számban figyeltem az ablaknak csapódó esőcseppeket, amikor belém hasított: holnap már tizenkilenc leszek. Gyorsan visszasiettem a tükörhöz, meg kellett lesnem: már tényleg annyi lennék? Eléggé úgy néz ki.
Varga Klára (KOS 46)
