A minap betévedtem egy könyvesboltba, és szembejött velem az éves Szép versek antológia. Naná, hogy idén sem tudtam/akartam neki ellenállni, és még aznap délután majdnem az egészet végigolvastam némi kávé és kutya társaságában.

Két nagy tanulságot vontam le: továbbra is férfi uralom van a magyar költészetben, és a szerelem nagyon nem téma. Alig találtam egy-két olyan verset, amibe távolról, erősen szuggerálva bele tudtam magyarázni, hogy köze van a szerelemhez.  Helyette volt hazaszeretetes, meg hazaelhagyós, meg szexuális zaklatós és egyéb morbid nyalánkságok.

Szóval értem én, hogy a szerelemről már mindent megírtak. Meg azt is, hogy ezek a nénik-bácsik elmúltak már tinédzserek, és más jellegű dolgokkal foglalkoznak. De jól van ez így? Úgy értem, tényleg ki lehet/ki kell/ ki illik nőni a szerelmet? Mert hát Taylor Swift ide vagy oda, azért én hiszem, hogy kicsit mélyebben is lehet foglalkozni a témával, mint a nashville-i kisasszony teszi. Legalább is lehetne.

Az én repertoárom kilencven százalékban szerelmetes kesergésekből áll, úgyhogy ahogy a gimnázium évkönybe írtam volt „csakazértis, nem stíluskérdés” alapon, nyomatom a nyálat a végtelenbe és tovább.

Kocsis-Meriadt Brigi

-----

a magam részéről

én igazából cseppet sem bánom,

csak mélységesen sajnálom,

és tulajdonképpen nem is hiányzik,

inkább csak erősen hibádzik

valami az egészben,

és most már tényleg nem értem,

mi van bennem, bennünk

hogy ilyen üressé lettünk,

vagy hogy a hibás melyikünk lehet,

és erről a lomtalanításról ki tehet,

és hogy ezek a gyenge kezek,

amik makacsul fogtak téged,

mikor lettek görcsösek, majd bénák,

és a kimondott szavaim némák.

én nem tudom, hol csúsztunk el,

hogy a gyermeki álmunk mikor múlt el,

csak fáj, hogy tévedtünk, mindketten,

vagy csak én, mert félreértettem

aki vagy, amit mondasz, teszel,

hogy mégiscsak mindig önmagad leszel,

és hiába szeretsz minden szereteteddel

ha nem tudsz mit kezdeni a saját életeddel.

én tényleg hittem benned, bennünk,

de valahol mégiscsak elkeveredtünk

az első szerelem útvesztőjében,

és már nem tudjuk, ki kinek a bőrében

mardos egy régen volt képet,

és skandálja azt a sok szépet,

ami most már olyan távolinak tűnik,

hogy egyszer nyilvánvalóan megszűnik.

én teljes szívemből köszönöm,

hogy hozzád valaha lehetett közöm,

és érezhettem, amire mindig vágytam,

azt a paradox szerelmet, amit láttam,

hallottam, szagoltam, ízleltem, tapintottam,

és amire nincs szavam, hogy kimondjam.

én tudom, hogy csak az emlékek tartanak össze,

és biztosan kiheverem majd őszre

vagy ha nem, hát jövőre,

hogy voltunk mi, és nem leszünk többé,

és mégsem tart semmi sem örökké,

de amíg csak élek, ígérem,

téged senki sem fog kiölni belőlem.