Bernáth úr úgy néz ki! Nem úgy tesz! Csak úgy néz ki. De közelről sem művészlélek. Mégis egy filozófussal készült interjúja szerepel most itt. "A főszerk"

 Gondolkodni tanítani – interjú Dr. Barcsi Tamással

Jogot és filozófiát végzett. Még csak 34 éves, de már két könyv van a háta mögött. Jelenleg a PTE-ETK-n tanít etikát, illetve ahogy ő mondja, gondolkodásmódot. Dr. Barcsi Tamás adjunktussal beszélgettünk, akinél a tegeződés magától értetődő. 

Hogyan jött az ötlet, hogy a jogi egyetem után átmész filozófiára? A két szak nem szükségszerűen egészíti ki egymást.

Mindig is humán beállítottságú voltam, ráadásul tetszett is a jogi egyetem, így oda jelentkeztem, s végül fel is vettek. Így utólag belegondolva, 18 évesen kevés ember van tisztában azzal, hogy mit is akar pontosan az élettől, mi az, amivel foglalkozni akar. Ez volt a helyzet nálam is, az egyetemi évek alatt egyértelművé vált számomra, hogy nem akarok gyakorló jogász lenni. A jog elvégzése után beiratkoztam filozófia szakra, mivel nagyon érdekeltek a filozófiai problémák. Szerencsés voltam, mert ezzel egy időben a jog befejezése után etikát taníthattam az egyetemen, így később amikor beiratkoztam a Filozófia Doktori Iskolába filozófián, akkor már világosan láttam, hogy etikával, bioetikával, társadalomfilozófiával, kultúretikával ill. ezek oktatásával szeretnék foglalkozni.

Egészen pontosan mit oktatsz most itt az ETK-n? Illetve talán pontosabb úgy a kérdés, hogy milyen szemléletet próbálsz átadni a diákjaidnak?

Az etika, az filozófiai diszciplína. Gondolkodni kell erkölcsi kérdésekről, szempontokat adni, különböző irányzatokat, elméleteket bemutatni, ezekről vitatkozni. Nem azt mondom meg, hogy mi a jó álláspont, a követendő irány egy adott kérdéskörben, hanem azt, hogy milyen felfogások vannak a problémával kapcsolatban, s ezek megismerése és megértése után a hallgató már önállóan tudja majd kialakítani a saját véleményét. Végeredményben az lenne a cél, hogy gondolkodni tanítsunk, akármilyen furcsán is hangzik. Persze az igazi az lenne, ha már előképzettséggel kerülnének ide a diákok.

Ilyen rossz a helyzet?

Nem mondanám rossznak, inkább arról van szó, hogy a jó kezdeményezések időnként szerepet tévesztenek. Az például mindenképpen pozitív, hogy az etikának megvan a helye a középiskolai oktatásban, még ha mostanában előszeretettel hívják is erkölcstannak. Az erkölcstan óra, az nem hittan óra, annak nem az a feladata, hogy igehirdetés folyjon az iskolában, hanem az, hogy különböző szempontokat adjon az oktató. Itt jön képbe a képzettség, ugyanis sokszor előfordul az, hogy magát a tananyagot nem egy szakavatott előadóval sajátítják el a diákok, hanem egy olyannal, akinek mondjuk nincs meg az előírt óraszám mennyisége, s ilyenkor rábízzák az etikát. Nem hiszem, hogy ez lenne a követendő példa.

Evezzünk más vizekre, már két önálló könyved is megjelent, mindkettő nagyon érdekes témákat feszeget. „A kivonulás, mint lázadás” címet viselő kötet nemrég jelent meg. Miről szól pontosan?

Így van, tavaly decemberben mutattuk be; maga a könyv több részből áll, a bevezetőtől eltekintve, amely általános kultúrkritikával, a nyugati kultúrkör alapfogalmaival foglalkozik, megpróbálom napjaink tömegkultúrájának értékhiányos, ha úgy tetszik anómiás állapotának az alternatíváit keresni, vizsgálni, s ehhez a 20. század hatvanas éveiben zajló folyamatokat tekintem egyfajta kiindulópontnak. Ez egy olyan könyv, amelyben a filozófia mellett jelen van a szociológia és a szépirodalom is; inkább kérdéseket vet fel, mint válaszokat ad. Persze azért utóbbival is megpróbálkozok a könyv végén, azaz, hogy értékalapú elhatárolódásokra igenis szükség van a mai világban is; a kivonulást én így értem.

Könyvnek indult, de aztán több lett belőle. „Az emberi méltóság” nevet viselő köteted az eutanáziáról szól, egy olyan témáról, amely némileg még mindig tabunak számít ma Magyarországon.

Értem, hogy mire célzol; ez a mű 2005-ben jelent meg, az emberi méltósággal kapcsolatos alapgondolatok illetve bioetikai problémák voltak benne, aztán ennek a továbbfejlesztett változata lett a doktori disszertációm tulajdonképpen, ami könyv formában idén fog megjelenni „Az emberi méltóság filozófiája” címmel. A másik felvetésedet meg szerencsére cáfolnom kell, ugyanis azt gondolom, hogy ma már egyáltalán nem számít tiltott témának az eutanázia, már az 1980-as évek végétől kezdve találhatunk szakirodalmat, amely ezzel foglalkozik. Inkább itt a keresztény és liberális nézőpontok összeütközéséről beszélhetünk, s ebből van általában a probléma. Tisztelni kellene egymás véleményét, gondolatait, s akkor talán magának az eutanázia szabályozásával, problematikájával is könnyebben boldogulnánk.

Írsz, kutatsz és oktatsz is, így rálátásod van az itthoni folyamatokra. Az elmúlt 5-10 évben tapasztalható előrehaladás az emberek  - akár páciensekről, akár egészségügyben dolgozókról van szó - gondolkodásmódjában?

Szerencsére azt mondhatom, hogy igen. Nyugaton például nem egy példát találunk arra, hogy a filozófiát is felhasználják a gyógyítás, illetve a rehabilitáció folyamatában, „filozófiai praxisnak” nevezik ezt. Sok helyen beszélgetőkörök alakultak, ahol az éppen egy súlyos betegségen túllévő, vagy még benne lévő emberek tájékozódhatnak élet-halál kérdéseiről, de úgy egészében nézve is az a tendencia, hogy gyógyítási folyamat nem ér véget az orvosi szobában, hanem a mentális rehabilitációra is már nagy hangsúlyt fektetnek az egészségügyi intézmények. Érdemes lenne a filozófiai praxis magyarországi bevezetéséről gondolkodni, már itthon is vannak erről cikkek, de a gyakorlatban még nem igazán alkalmazzák. Ennek elősegítésén dolgozni szép kihívást jelentene.

Bernáth Péter